Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél, minek is félnél, hiszen mindenki ijesztő, furcsa, groteszk lénynek, megcsonkított embernek öltözik. Csontvázak, boszorkányok, zombik, élőholtak, tökkirályok, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, fekete macskák tömkelege jár, hömpölyög az utcán, dörömböl az ajtón, kiált, sikoltozik, hörög, csattog, csikorog, zörög, zajong, gátlástalanul felzavarva, megbolygatva, felrázva az éjszaka csendjét, békéjét és nyugalmát. De nincs mitől félni. Halloween a rémek és szörnyek, a rettegés és sikoly éjszakája. Minden és mindenki rémisztő vagy igyekszik annak lenni. Az ember nyilván megijed vagy legalább meg dicsér egy- egy igazán jól sikerült jelmezt, de tudja, hogy mindez csak móka, hogy kicsit feldobják a hangulatot. Te is tudod, mindenki tudja, nincs mitől félni. Mikor kilépsz az utcára és a barátaiddal karöltve nekivágtok az éjszakának „Csokit vagy csalunk!” – ot kántálva, megtöltésre váró kosarakkal, vödrökkel, zsákokkal, koponyákkal és mi egy- mással vagy épp bevágódsz a kocsiba a barátaid mellé, hogy induljon végre a rém party. Mindenki jól érzi magát, nevet vagy épp zsörtölődik, mert épp megdobálják a házát, mert már elfogyott az édessége vagy nem is volt, a gyerekek összemérik a nehéz munkával összeszedett zsákmányt, elcsalják vagy erővel veszik el egymástól, de senki sem számít rá, hogy valójában ezek az érzelmek mekkora erőket mozgatnak meg, de te is tudod, nincs mitől félni.

Éjjel, mikor teletömött hassal, még a cukortól ébren, de mégis fizikailag fáradtan, hisz egész nap mentél, bedőlsz az ágyba a cukorkaszerzés vagy buli után nem számítasz rá, részeg, ködös agyaddal nem tudod, hogy a java még csak most jön. Hogy azok az erők, amik a nap folyamán elszabadultak még csak most kezdenek el ébredezni, munkálkodni. Bekúsznak a réseken át a házadba, a szobádba, az ágyadba, az álmodba, hogy aztán ott verjenek tanyát és mocskos fészkükből vírusként szabadítsák rád az éj baljós, ragacsos, koszos sötétjét, de te is tudod, nincs mitől félni.

Lassan, de biztosan és könyörtelenül közelednek legféltettebb titkaid, álmaid, vágyaid felé, hogy azokat felbolygassák az engedélyed nélkül, hisz nincs is annál rosszabb, mikor akaratod és tudatod ellenére a fejedben vájkálnak, főleg ilyen mocskos és gonosz szándékkal vezérelt erők, melyek ott hagyják a nyomukat mindenhol amerre csak járnak beszennyezve az elméd. Képzeld el amint legféltettebb vágyad rémálomba, tragédiába és mocsokba fullad, és te nem tudod megmenteni, sőt hosszú, kampós, karmos csontváz ujjaival beléd mar, megragad és magával ránt a mocsokba és te nem tudsz szabadulni, mert nem hiszed, hogy a legszebb vágyad, a legdédelgetettebb álmod teszi ezt, ellened fordul, leránt, lehúz, horgas, csontos tagjaival körül ölel, megfolyt, bezár. Csont kezei a torkodra fonódnak, szorít, nem ereszt, könyörtelen és akaratos, mert a rabja vagy. A rabja saját magadnak a saját álmodnak, amely már nem ereszt. Saját elméd tart fogva és lassú kínhalált tartogat. Fekete, sűrű vízzé válik, ragacsos szurokká és te süllyedsz akár a futóhomokban, nincs kiút, senki nem ment meg, a saját elméd a gyilkosod. De még nincs vége, hisz tudod, nincs mitől félni. Ez az aprócska, rövid, jelentéktelen mondat, mely már fenyegetően visszhangzik a fejedben, csapódik, vergődik ide- oda és nem találja a kiutat, a szád néma marad, a hangod elszáll, nincs, mi szabadjára engedje ezt a mondatot és nincs, ki felszabadítson téged önnön fogságodból. A szégyened, hogy uralmad elveszted elméd fölött, a tudat, hogy tudatod ellened fordult megrémiszt.

Hallasz egy halk, homályos, halvány hangot egy apró sejtést, de nem tudod, hogy ez csak a fenyegető erők által befolyásolt és megtört elméd kétségbeesett képzete, vagy valóban egy reménysugár, ami megment ebből a rémálomból. Megint hallod, most tisztább, de még mindig nem érted. Kétségbeesetten próbálsz kiszabadulni a téged fogva tartó szennyből, de nem tudsz, visszatart, beszivárog a ruhád alá, a bőröd alá, beszívja magát a csontjaidba, a zsigereidbe és lassan átveszi feletted az irányítást. Tudatod egyetlen apró még tisztán maradt foltját próbálod elérni, de túl messze van, nem tudsz mozdulni, hogy kinyújtsd a kezed érte. Vége. Semmi nincs csak sötétség, üresség, kétségbeesés és a reménytelenség bűze leng körül. Mégis, hogy süllyedhettél ide?! Mégis, hogy hagyhattad, hogy elméd ellened forduljon és lerántson végeláthatatlan fertőjébe?! Hogy engedhetted ezt?! A hang már tiszta, már tisztán hallod, tisztábban, mint saját lélegzeted, szívdobogásod, remegésed. A te hangod az. Érted szól, érted kiált. Keres, kutat, de nem talál, mert te hagytad, hogy ez a bűzös gödör elnyeljen és lerántson, hogy aztán elemészthessen és lelkeddel megtelve új erőre kapva új áldozat után nézzen. Mégis, hány ember keserves áldozatán át jutott el hozzád, hogy aztán téged is elnyeljen és magába olvasszon a kétségbeesett reménytelenség lénye? Nem akarod tudni, nem számít, csak az, hogy te most örökre, végleg, végérvényesen végzel vele, eltörlöd a föld színéről, hogy soha többet ne árthasson senkinek. Felkiáltasz. Kutató hangod elhallgat és immár a te szádon, a te torkodon, a te szíveden és lelkeden keresztül szól, hangosan, tisztán, élesen, határozottan, bátran. A körülvevő és fogságban tartó sötétség meghasad és lehull, a mocsár apadni kezd, vak szemed fényre talál, béna kezed megmozdul, dermedt lábad megindul az akaratod parancsára. Felnézel a fény felé, oly messze van, de semmi sem állíthat meg. Valamit még mindig görcsösen szorítasz, gyönyörű álmod csont karja, mely lassan elporlad a kezeid közt és porából összeállva új alakot ölt, a régit, amilyen volt, újra tündöklő, fényes és tiszta. Megragadod, nem ereszted és a vágyad szárnyalni kezd a képzeleteddel, elméddel és szíveddel, melyek mind a testedbe vannak gondosan bezárva, de nem fogolyként, hanem a legfontosabb vendégként, barátként. Vágyad felrepít a fénybe és te újra tudatod ura vagy. A kosz, mocsok és szégyen sehol, a reménytelenség széthasadt, nyertél és elméd örömmel hajol meg akaratodnak.

Éles, fájóan erős fény tűz az arcodba. Reggel van vagy inkább délelőtt. Még nem vagy ébren teljesen és érzed, hogy valami ott köröz a levegőben, egy apró nyomasztó érzés. Valami felsejlik egy borzasztó, lidérces álomból mely jó véget ért és egy mondat, Nincs mitől félni. Az álomnak talán vége, de a valóságnak még közel sem és az az érzés csak köröz és köröz és nem hagy nyugodni, majd beléd hasít. Kipattansz az ágyból és a naptárhoz rohansz. A dátum pontos, október 31. De hát az tegnap volt. A telefont is megnézed, október 31. Megcsíped a karod, semmi. Ez nem lehet, hisz mindez tegnap volt. Idegesen állsz a tükör elé, hogy megnézd, hogy a halloweeni sminked igen is rajtad van, hiszen nem mostad le magadról. Felnézel, és nem hiszel a szemednek. A smink rajtad, de a ruhád és arcod koszos. Még egy emlék villan be az álmodból. Kosz, koszos, mocskos, ragacsos, sűrű, nehéz, büdös, REMÉNYTELENSÉG….. ez a Halloween is jól kezdődik, ilyen borzasztó benyomásokkal ébredni, de legalább a hangulat meg van. A napot az estére való készülődéssel töltöd, majd este kilépsz az ajtón, találkozol a barátaiddal, hogy egy kis kopogtatás után bulizni menjetek. Mikor haza érsz, csak bedőlsz az ágyba, és nem sejted, miféle álom vár rád, hogy abból felébredve rájöjj, hogy Halloween reggele van…

Felhívás!!!

Ezek mind a főoldalról lettek átmásolva, nem újak, a dátum ne tévesszen meg!!! a Főoldal archívumában megtalálhatók és a megjegyzések is olvashatók. De amik ez után a bejegyzés után kerülnek fel, azok már újak :)

Egy régebbi alkotásom...

                                                                      Éjjeli álom

Ültem a réten. A nap lemenőben, lengedezik a langyos esti szél. A Nap vörösen izzott és lassan eltűnt a hegyek mögött. A völgy aljában a tóra vörös csíkot vetett és ezer meg ezer szikrázó csillag kezdte járni véget nem érő táncát. Finom virágillatot hozott magával a szél és én mélyet szippantottam belőle. A virágok illata elárasztott, szinte beleszédültem. Hanyattfeküdtem és felnéztem a vöröslő égre. A Nap lassan lebukott és az égen megjelentek a csillagok. Millió ezüst gömb ragyogott fel és gyönyörű, képzeletbeli útra csalogattak végtelen, tinta kék világukba és én engedtem a meghívásnak. Szálltam magasan, fent a csillagokkal az ezüst erdőbe az ezüst madarak közé egy ezüst tóhoz. A tónál tengernyi ezüst pillangó. Leültem a partjára egy ezüst fűzfa tövébe. Kék tündérek játszottak, hosszú, földet simogató ágain. A tündérek belekapaszkodtak a hajamba és a fülembe súgták”Álmodj, álmodj még!” Nem tudtam ellenállni a csilingelő hangoknak. Álmomban visszatértem a rétre a hegyek közé, ahonnan látni lehet a kis tavat. A vörös és arany színek magukkal ragadtak, mély, kellemesen búgó hangokkal. A nap vörösre festette a fák lombjait, a szél megsimogatta az arcom. Erre az érintésre felébredtem és visszatértem az ezüst tó partjára, a fűzfa alá, a csöppnyi csilingelő kacajú, ezüst szárnyú tündérekhez. „Ébredj és álmodj tovább!” Kacagták. Újra felébredtem. A réten feküdtem. Későre járt, s én elindultam, hogy megvalósítsam az álmaim.

Kalitkába zárva a falak között...

Íme egy újabb zseniális agymenésem a sok közül. Előre szólok, hogy a "üldözöttről" és az "üldözőről" direkt nincs konkrét leírás... remélem majd megértitek, hogy miért nem... Na de sok a szóból jöjjön az újabb "váljunk jobb emberré, ilyen sztorik által, vagy legalább is értsük meg a fontosat" hátha magatokra ismertek...

Rohan az utcán, az üldöző utána. Nem engedheti, hogy elkapja, nem vehetik vissza! Befordul az utcán, még egy sarok. Sarok, sarok után, az ellenség sehol... lerázta? Megmenekült? még egy fordulás... ZSÁKUTCA! Az üldöző utoléri... hátrál... fal... falak mindenütt... hát végül mégis falak közé zárva éri a vég? Az utolsó dallam, utolsó taktus, egy szív utolsó kétségbeesett, reményért, segítségért kiáltó dobbanása. még egyszer körbenéz egy utolsó szalmaszálat keresve. IGEN! Egy ajtó, a szíve újra hevesen ver a remény apró fénysugarára, de az ajtón óriási lakat, pedig egy rozoga, régi ajtó. Nem tudni, mi van mögötte, mi vár rá, ha sikerül feltörnie a lakatot és bejutni rajta? Hisz lehet, hogy ez az ajtó a végzete, de nem minden az, aminek látszik. Ami szép, új és hívogató, nem biztos, jó, hisz valami minél újabb, annál bizonytalanabb... Ami ócska, régi és visszataszító, nem biztos, hogy  rossz. Lehet, hogy a tündöklő, új és szép mögött, régi, romlott, ócska dolgok, a kétségbeesés, reménytelenség, a pokol vár rá, és lehet, hogy a régi és csúnya mögött,tündöklő új dolgokat, új reményt, új esélyt talál.
A lakat kinyílik, benyit. Egy üres helyiség... semmi... Menekülne,de nem tud, a kalitka fogja, a zár nem nyílik, akárhogy próbálja, erős, gonosz akarat tartja, s a kulcsot messzire repítette a félelem szárnya. Talán mégis van kiút! Egy újabb ajtó, de egy újabb üres helyiség, abból egy újabb ajtó, s az üldöző a nyomába. Ajtók és újabb ajtók, újabb termek, de a teremből mindig csak egy ajtó nyílik. Immár elveszett a reménytelenség útvesztőjében... nincs kiút... MIKOR LESZ MÁR VÉGE? Talán most? Lenyomja a kilincset... benyit... még egy terem, de most két ajtó... melyiket válassza? Mi várja majd az egyik és mi a másik mögött? Nincs idő gondolkodni. Az üldöző még a nyomában van... ITT VAN! GYORSAN! Belép az egyiken. Óriási sötétség borul a teremre. Nem lát semmit. Hol a következő? MEG KELL SZABADULNI A SÖTÉTSÉGTŐL! IGEN! Egy fénycsík a padlón. Végre megvan a kijárat? Nem látja, hogy mi van az útjában. Óvatosan lép. Ez a hirtelen lassítás különös érzést kelt benne... különöset, de kellemeset... végre egy kis lassítás az óriási rohanás után. Átbukdácsol a szobán és végre az utolsó ajtó is kinyílik és kiér a fényre...

Hát ennyi... ezzel csak a mai rohanást szerettem volna demonstrálni, hogy néha kicsit le kell lassítani, ahhoz, hogy kijussunk a szürkeségből... miközben az élet hajt... (üldöző)
Mára ennyi elég lesz belőlem. Sziasztok

Hát...első...

Nem tudom,hogy ide mit is írjak,nem akarom,hogy emósnak nézzetek,de tegnap nagyon fura kérdések jutottak eszembe...

Az ember azért jön a világra,hogy egész életében haldokoljon,éveken át várja a kínzó lassúságú halált.Van,aki nem tud várni és elébe megy az egésznek.Na ez az,amit soha nem tennék.Ha belegondolunk,hogy ahogy megszületünk,bár a testünkön csak sokkal később mutatkozik meg,de már akkor haldoklunk.Öregedünk.(Ne higgyétek,hogy az Alkonyatból koppintok,csak ez egyszerűen így van,ezen a buszon gondolkoztam,míg kiértem táncra).Van,akit megőrjít a várakozás és retteg,hogy egyszer utoléri a Megállíthatatlan,ezért kétségbeesetten küzd ellene,de csak a testén tud változtatni..Nem értik meg,hogy a természettel,az Élettel nem tudnak szembeszállni.Valószínű,hogy ez az egyetlen dolog,amivel az emberiség soha nem tud majd szembeszállni.Rengeteget gondolkoztam ezeken már,el sem hiszitek,hogy mennyit,és nekem az a véleményem,hogy lehet,hogy a testünk halandó,de a lelkünk halhatatlan.(na ez most nagyon sablonos volt,de ez van).Hiszen,ami megfoghatatlan és láthatatlan,azt lehetetlen elpusztítani.A lelkünk nem öregszik,csak egyre tapasztaltabb lesz.Az érdekes az egészben az az,hogy ha valaminek ekkora hatalma van,akkor miért nem épít magának jobb erődítményt,a mi halandó testünknél?Azért,hogy minden egyes "élettel" többet tapasztalhasson?Lehet,hogy a lelkünk nem is a miénk.Abban biztos vagyok,hogy van nálunk valami sokkal nagyobb,erősebb és ősibb erő.Lehet,hogy az összes "lélek" az övé és mi csak bérbe kapjuk a lelkünk Tőle,vagy Ő béreltet ki minket egy lélekkel,csak,hogy minél többet tudhasson?És mi az a fehér fény,amiről azok mesélnek,akiket visszahoztak az életbe?Talán az az a fényjelenség,ami annak az erőhatásnak a következtében jön létre,amikor a lelkünk,ami az évek során mélyen beágyazódott helyéről,hirtelen kiszakad és visszamegy oda,ahova tartozik?Abba a végtelen körforgásba,amibe mi is tartozunk?És miért nem tudjuk önszántunkból elhagyni a testünk,anélkül,hogy az meghalna?Hiszen a szerveink eddig is akaratunktól függetlenül működtek,akkor miért áll le,ha valaki meghal?(na jó ez hülye kérdésnek hangzik),de itt úgy értem,hogy nem abba hal bele,hogy leszúrják,vagy autóbalesete lesz,hanem úgy értem,hogy például valaki meghal álmában.Öreg volt,de egészséges és mégis,talán a lélek úgy döntött,hogy nem marad tovább?És akkor a vegetáló emberek,csak lélek nélküli testek?És aki kómába esett?Velük mi van?Ahol élet van ott halál is.Aki megszületik,az lassú haldoklás után végleg meghal.De mi értelme a halálnak?Akkor talán egy újabb élet kezdődik?De akkor mégis hányszor haltunk már meg,és mikor lesz az utolsó?Egyáltalán van utolsó?Ha igen,akkor mi lesz az utolsó után?Csak lebegünk a semmibe?Egyáltalán megőrizzük a tudatunkat?Ha pedig nincs vége,akkor miért nincs?Nincs értelme örökké élni...Mikor szakad meg a lánc?Egy dolog biztos...Ami az életünkben történik,annak mindig van valami oka.Lehet,hogy később,lehet,hogy hamarabb,de egyszer majd rájövünk...Ha meg nem,akkor csak bele kell törődni,hogy annak "Szerinte" úgy kellett történnie...

Na,most biztos,hogy mindenkit lesokkoltam és valaki azt mondja,h távozz tőlem és vki azt,hogy lehet,h így van... az ilyen hirtelen elvont pillanataim egyik kreálmánya volt...