Tűz Isten Fiai (részlet)

Akkor egy kis gyors összefoglaló erről is: Ez egy részlet egy nagyobb lélegzetű novellához/ regényhez, amit szó szerint megálmodtam. A történet alapjáraton...lelőjem előre miről is szól?...Neeeeem! Gonosz vagyok, tudom. ;) mindenesetre ez egy pár részlet, az eleje, már egész megvan, csak fel kéne rakni ^^ remélem azért ez a pár rövid kis részlet is tetszeni fog és kedvet csinál, ízelítőt ad a story- hoz és esetleg egy pár véleményezés után, hogy egyáltalán kíváncsiak vagytok- e rá, talán fel is rakom az első fejezetet. Ha nem érdekel titeket, akkor meg megírom magamnak csak úgy szórakozásból, mert miért ne, meg mert annyira sok szabadidőm van *ami nincs* ... :) Akkor kérem lehet nyammogni és találgatni. Még itt az elején megjegyzem, nehogy összekavarodjatok, végig a srác és a lány beszélgetnek. ^^ (előre is bocsi bárminemű helyesírási/ nyelvtani hibáért, most bújtam ki az angol esszém alól egy pár napja, és hát na...nehéz a váltás, de igyekszem ^^ )

***

…

A lány, aki megmentett állatbőrből készült ruhát viselt szőrmével és bőr szíjakkal, amit állat fogak tartottak össze. Derekára és combjára kések és tőrök erősítve. Felkarján bőrszíjakra fűzött állat fogak csörögtek. Lábán bőrből és szőrből készült cipő. Arca, teste koszos, haja kócos és poros, nehéz megállapítani a színét, talán szőke. Napbarnított, koszos arcából kirikítanak égszínkék szemei és fehér fogai, ahogy rám mosolyog én pedig halálra rémülve nézek fel rá, ahogy előttem áll, én pedig hanyatt a porban fekszem.

- Te… te… egy Barbár vagy! Egy Barbár! Pogány! Ne érj hozzám! Hagyj békén! Én egy tiszta pap vagyok! Ne érj hozzám a koszos kezeddel! – rántom el a karom, mikor felém nyúl. Az arca megváltozik, a mosolya vicsorba torzul, szemei összeszűkülnek, majd morogva toppant egyet felém, mire én hátrébb ugrom, vagy legalább is próbálok menekülni. Végem van, biztos vagyok. Meg fog ölni. A kezében lévő tőrt maga előtt keresztben feltartja, vágásra készen és lassan közelít felém, én pedig kúszok hanyatt a porban, próbálok minél messzebb kerülni tőle. Hirtelen megindul felém, én pedig tehetetlen vagyok, nem birok olyan gyorsan mozdulni. Egyik lába a fülem mellett, a másikkal a mellkasomon térdel, a kését a nyakamhoz szorítja, majd torz vigyorra húzza gonosz vicsiorát.

- Igen. Barbár vagyok és tudod, mit szoktak kezdeni a Barbárok a magad fajtákkal? – nem válaszolok, tudom, hogy mi vár rám, imába kezdek. – Itt az imádság már nem segít. Egy Barbár papnővel beszéltél így Tűz ifjú papja. Hogy merészeled? Így beszéltem én veled?! Megmentettelek! Kedves akartam lenni, segíteni és TE így beszélsz VELEM! Mégis hogy képzeled?! –  sziszegi, majd ordítva köpi az utolsó szavakat az arcomba.

…

***

…

- A Tűz más. – mondja - Életet teremt, de kegyetlen áron. Elpusztít mindent maradéktalanul, ha valami nem felel meg neki és teljesen újat teremt, de aztán nem munkálja, magára hagyja, és ha nem tetszik neki, megint elpusztítja. A Víz nem ilyen, a Víz más. Ő is tud pusztító és kegyetlen lenni, de nem pusztít el teljesen. Nézd – mondja és felkap egy gömbölyű kavicsot a földről – ez a kavics valaha óriási hegy volt, melyet a Víz és Szél közös erővel „pusztított” el, ám mégis akár egy apró szív, ez megmarad belőle. A Víz nem elpusztít, hanem átalakít, megformál, csiszol, fényesít és tökéletesít. Ha valami nem felel meg neki, átformálja, nem pedig elpusztítja, majd újat teremt, mint a Tűz. Mi így vélekedünk, a mi istenünk Ő. Tökéletesít bennünket, csiszol és formáz, míg nem elérjük a tökéleteset, és akár ez a kavics, ha a jövőben visszakerül a vízbe, tovább formálódik majd, végül eltűnik és a Víz része lesz. A parton rengeteg a kavics, mert Ő lerakja, had pihenjenek, ha ő úgy gondolja, már eleget formálódtak és itt az ideje, hogy újra épüljenek, por és homok ragadjon rájuk, majd mikor Ő úgy véli eleget „tapasztaltak”újra felveszi őket, hogy mindezt a tapasztalatot beléjük csiszolja. Mi is kavicsok vagyunk, akiket Ő lerak és felvesz, hagy minket tapasztalni, barátokat, kapcsolatokat szerezni, majd felvesz és megtisztít a feleslegestől és bevési a fontosat, míg nem mi is Légben Járók leszünk.

- Légben Járók? Azok meg kik?

- A Tűz hívei talán nem így hívják azokat az embereket, papokat és papnőket, akik eggyé válnak elemükkel és képesek kommunikálni Istenükkel?

- A Tűz Vezérekre gondolsz?

- Meglehet.

- Egyébként nem értelek, miért nem hiszel a tűz erejében?

- A Tűz hirtelen, haragos, bíborvörös, akár a vér, vagy a heves érzelmek. Elpusztít mindent, de nem tesz semmit az újért. Az indulatai vezérlik….

- Ez nem igaz! – kiáltok fel – A Tűz meleget ad és biztonságot, szeretetet és bátorságot, fényt és megvilágosodást! De tudni kell bánni vele! Nem értem, miért nem hisz benne mindenki? Neked is hinned kellene!

- Látod – mosolyodik el – Te is olyan vagy, mint a Tűz, heves, tele érzelmekkel. Nem tetszik, hogy én nem ismerem el Tüzet, ezért „fel akarsz perzselni” , hogy aztán újat teremts, de aztán nem segítenél, hogy megismerjem, amiért oly hevesen harcoltál és „pusztítottál”. De a próbálkozásod hiába való, vízben nem gyújthatsz tüzet, ám elolthatod azt.

- Nem értelek titeket, a nézeteteket, állatokat ölni, feláldozni őket, a koszban élni, miért jó ez? Bántjátok az állatokat és az indulataitoknak éltek.

- Miért, te nem? Az előbbi példa is mutatja. Egyébként az állatokért imádkozunk, mielőtt leöljük őket, hogy biztonságban érjen el a lelkük a feljebbvalóhoz és eggyé váljon vele. Halandó testét befogadjuk saját porhüvelyünkbe, hogy aztán velünk együtt a részünkké válva lehessenek újra egyek a földdel, mikor a mi időnk is eljön. Másrészt, még mindig inkább állatokat ölök le szentség körében, mint embereket bántsak szavakkal és tettekkel, amiket később imákba foglalva megbocsájtásért könyörögve fohászkodok egy Istenemhez, ahelyett, hogy a megbántott embertől kérném bocsánatát meggondolatlan vagy kegyetlen bűnömért irányába, amit minden lelkiismeret furdalás nélkül tettem, mert ha meggyónom, Tűz úgy is megbocsájt. Ilyen alapon bármit megtehetnék következmények nélkül. Mi ilyet nem teszünk, óvakodunk minden más ember és állat számára okozott fájdalomtól, ha mégis fájdalmat okozunk a sértett fél szemébe nézve bocsánatot kérünk, remélve, hogy megkapjuk. Ha nem, nem nézhetünk a szemébe soha többet. Az állatoknál ez egyetlen alkalommal fordul elő, amikor áldozunk, és mint már említettem imával és bocsánat kéréssel kísérjük őket szellemi útjukon.

- Volt már, hogy nem kaptál bocsánatot?

- Volt. Egyszer. Az apámtól. 10 éve nem láttam az arcát.

- 10 éve? Mégis, hány éves vagy?

- 18.

- Az apád nem bocsátott meg egy tettedért, amit 8 éves korodban követtél el?

- Nem.

- Ez igazságtalan. Egy 8 éves gyerek még csak tanulja, tapasztalja, mi a jó és mi a rossz. Nem tud még döntést hozni a kettő között, vagy érezni szavai, tettei valódi súlyát.

- Nálunk ez nem így van. 5 éves kortól már tudnunk kell felmérni ezeket a tetteinket. Ha nem, számolnunk kell a következményekkel.

- És mit tettél, hogy nem bocsájtott meg?

- Megöltem a húgom.

- Tessék? – pattanok fel a tűz mellől.

- Ő 5 volt én 8. A szüleim elmentek vadászni. Én vigyáztam a húgomra. Ahol mi élünk, ott kegyetlen a természet. Minden halálos és borzasztóan veszélyes. Morgást hallottam kintről, egyből tudtam, hogy mi az. Egy arkon volt.

- Mi az az arkon?

- Egy óriási macska féle, borotva éles fogakkal, villámgyors és kegyetlen gyilkos. Felkaptam az első fegyvert, ami a kezembe akadt, egy lándzsa volt. Harcba szálltam vele, a húgom viszont nagyon félt. Folyamatosan hozzám bújt, nem bírtam mozogni rendesen tőle, hiába mondtam neki, bújjon el, aztán hirtelen eltűnt mellőlem. Egyetlen óvatlan mozdulat volt, nem láttam, hogy ott van az arkon mögött. Eldobtam a lándzsát, de mellé ment és….

- Szóval véletlen volt. Mégsem bocsájtott meg neked.

- Nem, és igaza van, én sem tenném. Azóta felderítő vagyok és vadász. Remek kapcsolataim vannak Szél bűvölőkkel és Föld pásztorokkal. Ez a három elem mindig is jól megvoltak. A Föld talajt ad a Víznek, mely onnan ered testünkből, amit a Föld szívére bíztunk, utat biztosít neki, medret, vagy épp gátakat emel, segítve Őt a helyes úton, bár néha az akadályok miatt a Víz haragos lesz, rövid tombolás után megnyugszik. A Levegő pedig segít neki munkálni a sziklákat, vagyis az embereket, szállítja neki, Ő is formál rajtuk. Szoros a kapcsolatuk. Összedolgoznak. De a Tűz, Ő más, nem segít ebben a folyamatban. A Tűz a Földdel és Széllel áll kapcsolatban. A Földet frissíti, táplálja, az pedig cserébe gazdagon újjászületik. A Szél táplálja, az éltető levegő, terjeszti, növeszti a Tüzet. A Víz nincs jóban a Tűzzel. Az egyik megöli a másikat.

- De mi most mégis beszélgetünk. Egy Tűz pap és egy Víz papnő.

- Megesik.

…

Remélem tetszett, jól esne egy kis visszajelzés is, ha van rá pár percetek ><

Chase

Ez a történet már régóta megfogant a fejemben és egyes események hozzáadtak a történethez egy-egy pillanatot.Például a fakapuval való szenvedés a szakadó esőben, persze azért nem üldöztek, vagy, pl az egy szál vizes törölközőben való mászkálás 1°C- ban, ami pedig egy pesti kirándulás része volt a Széchenyi Fürdőben. A tök rendes buszsofőr, aki megállt már többször is, mikor látta, hogy még az ajtóval szenvedek és megvárt és persze a kutya zabálni való viselkedése ^^ Az erdő pedig a rendszeres kutyaséták helyszíne, amit egyébként imádok ^^ Remélem tetszeni fog ^^^

Ez után a fárasztó nap után végre hazaérek. Ledobom a cuccaim a szobámban, majd a ruháim is és indulok is zuhanyozni. Tél van, este nyolc óra, szurok sötét és fagy. A meleg víz jólesően folyik végig a testemen, átmelegítve a lábujjamtól a fejem búbjáig.  A sampont mosom ki a hajamból, miközben azon gondolkodom, hogy mit is dobjak össze vacsira. Talán valami gyors, félkész kaját, mondjuk indiait. Rég ettem már, jól fog esni. Hirtelen, furcsa érzésem támad, nem tudom, mitől, de valami nincs rendjén és ekkor eszembe jut. A kutya. Nem mocorgott a kutya. Még hallottam a körmét kopogni a fa padlón, mikor megjöttem, de nem engedtem ki a konyhából. Nem mentem be, hogy üdvözöljem, fontosabb volt, hogy felmelegedjek. Nem ez az első eset, hogy nem engedem ki egyből, de olyankor általában tovább toporog, esetleg nyüszít, hogy menjek már oda, de most csend van az egész házban. Riasztó csend. A kutya hirtelen felugat, én pedig ugrok egyet a meglepettségtől, aminek eredménye kép majdnem elcsúszok a kádban. Biztos csak a macska, vagy madár, vagy valami, amit csak ő lát… de ekkor egy tompa puffanást hallok és az ugatás abbamarad, felváltja a nyüszítés. Halálra rémülve állok a még mindig folyó víz alatt. Betörő… de mégis mit vinne el? Nincs itt semmi különösebb érték, ami más átlag házban ne lenne. Még jó, hogy a mobilomat mindig magammal hozom… nincs itt! Basszus! A nadrágom zsebében felejtettem. A francba! Elzárom a vizet és magamra csavarom a törölközőt. Gondolkodni kezdek, mégis, hogy jöhetett be és merre lehet most? Az emeleten vagyok, innen nem tudok kimenni, hacsak nem a kisszoba ablakán, ami pont a bejárati ajtó fölött van, onnan ki a kis tetőre, majd leugrom, odarohanok a szomszédhoz, és kérem, hogy hívja a rendőröket. Lekapcsolom a villanyt, hogy ne lássa meg a kiszűrődő fényt, majd résnyire kinyitom az ajtót. A kisszoba ajtaja, pont a fürdővel szemben van. Három hosszú lépés és odaérek. Egy árnyék mozdul odalenn. Majd meghallom, amint elkezd feljönni a lépcsőn. Nincs mit tenni, mint imádkozni, hogy a fürdőbe nem néz be. Rutinosnak tűnik, tudja, hogy épülnek fel ezek a fajta házak. A biztonság kedvéért kiveszem az ollót a wc fölötti dobozból. Próbálok a lehető legnagyobb csendben lenni. Tudom, hogy hol nyikorog a padló, próbálok nem oda lépni. Mozdulatlanul állok, lélegzet visszafojtva, csak ne vegyen észre, csak ne vegyen észre… elmegy, nem érdekli a fürdő, sejtettem. A fürdő melletti szobát célozza meg. Velem szemben a lépcső. Lefele fussak vagy a szembe szobába? Mindkettő zajos, talán a lépcső kevésbé, ott csak az utolsó pár lépcsőfok nyikorog, annyi távolság talán elég, hogy megmeneküljek, bár dupla ajtó van. Mindezek a gondolatok a másodperc tört része alatt rohannak át az agyamon, de most nincs idő gondolkodni. Kinyitom az ajtót és elindulok lefelé, a lehető leg csöndesebben. A kutya… mi van a kutyával? Sikerül átlépnem a nyikorgó fokokat, lent vagyok. halkan leakasztom a kulcsot és kinyitom a belső ajtót. Óvatosan beledugom a kulcsot a külsőbe, de nem megy bele… lehetetlen… egy zár van, egy kulcs... ez azt jelenti, hogy kívülről babrált vele valamit. Istenem, csak jussak ki élve. Benne volt a hírekben, hogy egy késelős betörő garázdálkodik a környéken és, hogy fokozottan figyeljünk a biztonságra, de én bezártam mindent! Hogy a francba jött be? Mindegy, már bent van, irány a konyha, megnézem, mi van a kutyával, és több önvédelmi fegyvert is találok, ha kell. A konyhába érve látom, hogy a kutya az asztal alatt kuporog, látszólag nincs baja, ennek örülök. Próbálom hívni, csalogatni, de nem jön. Tovább megyek. Óvatosan kihúzom a fiókot és kiveszek belőle egy nagy, mindkét felén éles, recés pengéjű húsbontó, csontvágó kést, ha minden kötél szakad. A konyhai kertbe vezető ajtó dupla üveges ablakán egy húsz centis lyuk. Szóval így jött be. Nem is csukta vissza, csak amennyire az ajtó magától becsukódott. Gyere, suttogom a kutyának, de az nem mozdul. Az ajtó üvegében meglátom tükröződni a magas, izmos férfialakot, ahogy mögöttem áll három méterrel.

-Jövök. – mondja egy pszichopata vigyorával az arcán és bennem megfagy a vér. Felcsapom az ajtót és kirohanok a hidegbe. Közel a faajtó az átjáróba a két ház között. Csak egy lépés a konyhaajtóból. Nem akar nyílni a vaskos retesz, befagyott ebben a szar időben. Rángatom, tépem, sikítok, ordítok, ő pedig lassan lépked egyre közelebb felém és vigyorog, én pedig remegek egyszerre a hidegtől és a félelemtől. Szakad az eső, a fagyos, hideg eső, és hiába rángatom az ajtót, hiába nyílt ki a retesz, bedagadt a fa és nem nyílik. A körmöm felszakad, a tenyerem felhorzsolom, és végre, enged az ajtó, de megragad, erősen fogja a karom, megvágom, felordít, sikítok. Átverekszem magam az átjáróba zsúfolt kukákon és a motoron. Kirontok a kapun, ki az utcára és azt remélem, megmenekültem. Segítségért kiáltok, de nincs válasz. Minden sötét és kihalt. Ki látott már olyat, hogy egy kertvárosi rész péntek este nyolckor néma legyen? Se világító ablakok, se emberek az utcán. Jön a busz, csápolok, intek neki, álljon meg, kiugrok elé az útra. Megáll, én felszállok és a sofőr meglepetten és rémülten néz rám.

- Kisasszony, mi történt magával? Jól van?- kérdi, de nem tudok felelni, csak remegek és nyelem a könnyeim.

- Üldöz, a betörő. A késelős betörő. – nyögöm ki végre. – K- kérem, v- vigyen el innen. – de késő, egyszer csak pisztoly dördül és a segítőkész, kedves sofőr ráborul az ajtóra. A fejéből vékony vércsík folyik le az arcán, majd csöppen le a földre. Az a pár utas, akik a buszon ülnek pánikolva sikoltoznak. Leugrok a buszról, tudom, ha maradok én is és ők is meghalnak. A szemben lévő erdő felé veszem az irányt, ott talán elmenekülhetek előle. Keresztül futok az úton, végig a kis összekötő utcán, majd tovább a párhuzamoson és lerohanok a kis lejárón be, az erdőbe. Ez gyilkos, nem betörő. Azért tör be házakba, hogy az otthontartózkodót megölje. Vadászik. A kegyetlen halálvigyora elborult arcán még most is tisztán lebeg a szemem előtt, ez nem ember, ez gyilkos. Meztelen talpam sérti a durva talaj, érzem, ahogy a kövek szétvágják. Gyorsan elérem a keresztutakat, de merre menjek? A civilizáció felé fussak, vissza a főútra, esetleg le a térre, vagy az erdőbe, túl azon a szakaszon, amit jól ismerek, le, egészen a folyóhoz? Ott van egy lépcsősor, ami felvezet egy másik utcára, tele házakkal és pubokkal. De az jóval messzebb van. Legyen az az irány. Ott talán eltűnhetek előle. Nem az úton szaladok, hanem mellette, benn a fák között, ahol a kutya szokott mászkálni. A lábszáram már összevagdosták a gallyak és ágak. Beleléptem valami nedves és büdösbe, valószínű egy dögbe, de nem érdekel. A tüdőm ég, a mellkasom fáj és borzasztóan fázom, a vizes hajam összekócolódva, összetapadva már a sártól és ágaktól, belecsapódik az arcomba, rátapad, nem látok tőle, a jéghideg, vizes törölközőm felakad mindenben, fél kézzel tartom magamon. A kést görcsösen szorító bal karom már nem érzem, a tenyerem vérzik a belevájt körmömtől. Hallom, ahogy csak pár méternyire rohan utánam, de nem lő rám, nem ő ennél kegyetlenebb. Vadászik, kifáraszt. A szakadó eső és olvadó hó sártengerré változatja a folyópartot. Térdig járok benne, ráragad a lábamra kilós súlyokként nehezítve a lépteimet. Fáradok, nem érzem a lábaimat, nem kapok levegőt, szédülök, minden kezd elmosódni. A lábam megbicsaklik és hasra esek. A korhadt ágak felsértik az arcomat, a hasamat és combomat. Éles fájdalmat érzek a mellkasomban és látom, ahogy a vér vékony csíkokban folyik le róla és hagy nyomot a hóban. Kúszni kezdek, a törölközőt még mindig görcsösen szorítva magamra, nem is tudom minek, egyszerűen nem tudom elengedni, hiába parancsolom meg a kezemnek. Mögém ér, lelassít, megáll. Nem érdekel, hogy megáll, kúszok tovább. Közelebb lép. A kezem nem engedelmeskedik, a lábam nem mozdul tovább. Terpeszben áll mögöttem, fölém tornyosulva, mint mikor a vadász a kegyelemdöfést készül megadni a zsákmányának. Arcom beleejtem a hóba, nem bírom tovább tartani.

- Milyen szép látvány. – hallom meg gyönyörtől torzult hangját- Milyen szép látvány. A legszebb példány, amit valaha fogtam. Gyönyörű, gyönyörű. Milyen tökéletes. Milyen szép és atletikus. Gyönyörű vagy őzikém. – felfordul a gyomrom. Undorodom ettől az embernek nem nevezhető lénytől. – Mond csak őzikém, hány éves vagy? Kifejlett példány vagy, vagy még gida?- Hangosan, undorítóan nagyot szív a levegőből. - Ahhh… nem… te már kifejlett vagy. – liftezik a gyomrom – Mond csak, mond csak gyönyörűm, hogy szeretnéd, hogy szeretnéd, hogy megöljelek? – rátérdel a fenekemre és a tarkómhoz hajol, beleszagol a hajamba. – Gyönyörű, gyönyörű. Milyen jó szagod van. Tudod, kapsz egy grátiszt, mielőtt meghalsz, na van tipped, mi az? – erősen a hajamba markol és felrántja a fejemet a hóból, felnyögök. Beletenyerel a hátam közepébe, majd elővesz egy kést és végighúzza a hátamon, de nem sérti fel a bőrt. Visszalöki a fejem a hóba, majd egy rántással letépi a törölközőm maradványait rólam. Felnyüszítek. – Csscsscss…. , semmi baj. Nem fog fájni. – zokogok, nem kapok levegőt a saját nyálamtól. – Kéh- rehem, neheheh…. – zokogom. Szó szerint taknyom nyálam egybe folyt, nem látok semmit. – Mit, mit kérsz? – kérdezi duruzsoló hangon – Ne bántson, kérem! – zokogom. – Nem bántalak, csak kedvemre szablak. – öklendezem. Hallom, ahogy kioldja az övét, lehúzza a sliccét. Érzem, mikor lábam közé nyúl. Nem vár tovább, belém pedig elemi erővel hasít a fájdalom. Összehányom magam, ordítok, sikítok, de ez már nem az én hangom. Nem akar vége lenni, újra és újra kezdi, már nincs egy ép bőrfelületem. A hasam, a mellkasom, az arcom mind, mind csupa vér. Abbahagyja. Átfordít. Rám néz, feldagadt arcomra, betört orromra, véres mellkasomra, sebes hasamra. Vizenyős, seszínű szemével vizslat. A szemembe néz. Mélyen, kegyetlenül, miközben gyilkos vigyora elterül az arcán, és folytatja. Ordítok, sírok, sikítok. Nincs tovább. A világ feketébe fordul és nem érzek többé se fájdalmat, se kínt.

***

A hideg eső áztatja arcomat. Emberek hangját hallom, kutyák csaholását. – Meg van! Megtaláltam! – hallok egy hangot közel hozzám. – Takarót gyorsan! Kisasszony, jól van? – jól van? Komolyan ez kérdi? Nem látja, hogy milyen állapotban vagyok? – Semmi baj, semmi baj, most már biztonságban van, ne aggódjon. – mondja a hang, de valahogy nem vagyok nyugodt. Mentősök jönnek, körbe vesznek, ellátnak. Felraknak a kocsira. Kitolnak az útra. – Gyönyörű lány, kár lett volna érte. – hallok meg egy hangot. – Kisasszony, tudja, hol van? – lép oda hozzám a hang és seszínű szemével néz az enyémbe. Én, mint akit meglőttek, térek magamhoz, az agyam teljesen tiszta. – Ő, ő volt az! – mondom. – Ő tette ezt! – kiabálok.

- Ki? – kérdezi.

- Te! Te voltál! – ordítom.

- Én nem lehettem, én nyomozok.

- Te voltál, te szemét! – üvöltöm. A többi ember csak döbbenten áll és néz. Elvisznek. Nem látom többé. Senkit nem látok többé, a mentőben minden elsötétül, majd kifényesedik. A bíróságnál megúszta, kimagyarázta magát, de nem nyugszom, amíg bosszút nem állok, hisz egy halottat nem lehet másodszor is megölni nem igaz? – Fejezem be történetem, rettegő undormányomnak, aki zokogva könyörög az életéért. - Én már nem beszélek, de te gyönyörűm, már te sem fogsz. - simítok végig bamba, üveges szemekkel semmibe bámuló arcán.

Out of the Blue

*So well, ummmm...yeah, my first novel in English that I make public. I apologise for every mistake that you can find in it, I tried to do my best, but please, DO NOT make comments for the grammar, that's my teacher's job not yours! So, just please enjoy it and leave some comments what do you think about it as a storry. This novel is for my English exam, we had to recreate a storry for some of the poems that we were reading and analising in class. I chose the Out of the Blue which is about the tragedy of the 11th of September. It really touched me and the video about this man as well. Here are the poem and the video and after please take a look to my novel :) *

Extract from 'Out of the Blue'

You have picked me out.

Through a distant shot of a building burning

you have noticed now

that a white cotton shirt is twirling, turning.

In fact I am waving, waving.

Small in the clouds, but waving, waving.

Does anyone see a

soul worth saving?

And when will you come?

Do you think you are watching, watching

a man shaking crumbs

or pegging out washing?

I am trying and trying.

The heat behind me is searing, searing,

but the white of surrender is not yet flying.

I am not at the point of launching, leaving.

A bird goes by.

The depth is appalling. Appalling

that others like me

should be wind-milling, wheeling, spiralling, falling.

Are your eyes believing,

believing?

Here in the gills

I am still breathing.

But tiring, tiring.

Sirens below me are wailing, firing.

My arm is numb and my nerves are sagging.

Do you see me, my love. I am failing. Flagging.

By Simon Armitage

And the video: if you don't want to watch all the video just check it from 2:26 (http://www.youtube.com/watch?v=wqp22Vhq_DQ)

And here is my storry: 

Out of the Blue

‘Dear Darling,

How are you? I miss you so much. I hope you are fine wherever you are.’

I can hear her voice again. She is writing. She is still writing letters to me after 12 years, after 12 long and lifeless years. As always she is sitting in my office in the house, in front of the huge oak table in the leather chair and she is writing. I can remember the smell of the books and papers there, the smell of the table and chair, how they mixed in the air, I love that smell and I’ll never forget it. And hers, you could feel it everywhere in the house the smell of spring, the nature and new.

‘Imagine Josh goes to the Harvard, our handsome and clever son. He grows up. It is so terrible that you can’t see it.’

No, that is not true! I can see him and you as well. I am with you! I saw everything.

‘You couldn’t see his first gold medal in swimming…’

…His first golden medal, when he got his driving licence, his first girlfriend…

‘…when he got his driving licence and you couldn’t meet his girlfriend, she is so lovely and smart…’

 No, no, I saw it! I saw them! I was with you! I am with you! Can’t you feel it? I try to touch her shoulder but I can’t. My hands can’t touch her anymore. I can’t do anything just stand behind her shoulder and watch how she is writing these lines for me and how she is crying. I can’t hold my children in my arms, I can’t kiss them anymore, because of them… those terrorists. We were innocent! Everyone, each and every one of us! We didn’t do anything just our job.

That day started like any other day. Wake up, say goodbye to my lovely, pregnant wife and my beautiful and smart 8- year- old son. I didn’t know that this would be the last time when I would see them. When I jumped out I couldn’t think of anything else, just them and how much I love them. When I landed I didn’t feel anything. There was no pain. There was nothing, just me and my thoughts. My body was light. I saw myself. My body, my broken, twisted limbs, my wreckage, my bleeding, unrecognizable face. I could see the tear drops from my glassy eyes.

 I died.

My life ended. My future with my beautiful family didn’t exist anymore. I felt that someone or something was pulling me.

I was at the hospital with my wife…

‘… and Mary, she is a beautiful lady now. She had her 12^th Birthday at the weekend, on 11^th of September…’

Yes, I can remember your happy face when she was born. I was so happy and proud. You asked the nurses where I was and they said they couldn’t reach me on my phone. Half an hour later you knew why. I’ll never forget your face. Full of pain, fear and sadness. You were in shock.  After a week you and Mary could go home. The few months were real hell, I saw how you was suffering and crying all day, I suffered from remorse that all these things happened because of me. I couldn’t help you no matter how much I tried. I couldn’t do anything, just be with you like a guardian angel. I could see my children grow up and you, how you can fought and solved everyday problems alone. I am so proud of you. I love you…

‘I love you so much and I’ll love and miss you until the end of my life.

                                                                                                 Love, Lily’

Don’t worry, I’ll stay with you and wait for you until your time will come and we will go together to the other side, but until that day just let me be your guardian angel and the children’s.

 She is pulling out the drawer and putting the letter on to the top of the others. There are more than a thousand letters and all for me. She doesn’t let me go, she needs me and I’ll stay with her, with my family, with my heart. Mary is coming into the room.

-       Mummy, why are you crying? Are you writing a letter to daddy again?

-       Yes darling, but don’t worry, I’m good.

-       Mommy, I can feel daddy. I can feel that he is with us and is protecting us.

-       Really?

-       Really, so don’t cry, we are safe. I love you Mummy and Daddy I love you too.

Right then my heart beat again, I felt life through my body and I felt like the happiest person on Earth and in Heaven. ‘I love you too honey.’

I hope you liked it, thank you :)

Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél, minek is félnél, hiszen mindenki ijesztő, furcsa, groteszk lénynek, megcsonkított embernek öltözik. Csontvázak, boszorkányok, zombik, élőholtak, tökkirályok, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, fekete macskák tömkelege jár, hömpölyög az utcán, dörömböl az ajtón, kiált, sikoltozik, hörög, csattog, csikorog, zörög, zajong, gátlástalanul felzavarva, megbolygatva, felrázva az éjszaka csendjét, békéjét és nyugalmát. De nincs mitől félni. Halloween a rémek és szörnyek, a rettegés és sikoly éjszakája. Minden és mindenki rémisztő vagy igyekszik annak lenni. Az ember nyilván megijed vagy legalább meg dicsér egy- egy igazán jól sikerült jelmezt, de tudja, hogy mindez csak móka, hogy kicsit feldobják a hangulatot. Te is tudod, mindenki tudja, nincs mitől félni. Mikor kilépsz az utcára és a barátaiddal karöltve nekivágtok az éjszakának „Csokit vagy csalunk!” – ot kántálva, megtöltésre váró kosarakkal, vödrökkel, zsákokkal, koponyákkal és mi egy- mással vagy épp bevágódsz a kocsiba a barátaid mellé, hogy induljon végre a rém party. Mindenki jól érzi magát, nevet vagy épp zsörtölődik, mert épp megdobálják a házát, mert már elfogyott az édessége vagy nem is volt, a gyerekek összemérik a nehéz munkával összeszedett zsákmányt, elcsalják vagy erővel veszik el egymástól, de senki sem számít rá, hogy valójában ezek az érzelmek mekkora erőket mozgatnak meg, de te is tudod, nincs mitől félni.

Éjjel, mikor teletömött hassal, még a cukortól ébren, de mégis fizikailag fáradtan, hisz egész nap mentél, bedőlsz az ágyba a cukorkaszerzés vagy buli után nem számítasz rá, részeg, ködös agyaddal nem tudod, hogy a java még csak most jön. Hogy azok az erők, amik a nap folyamán elszabadultak még csak most kezdenek el ébredezni, munkálkodni. Bekúsznak a réseken át a házadba, a szobádba, az ágyadba, az álmodba, hogy aztán ott verjenek tanyát és mocskos fészkükből vírusként szabadítsák rád az éj baljós, ragacsos, koszos sötétjét, de te is tudod, nincs mitől félni.

Lassan, de biztosan és könyörtelenül közelednek legféltettebb titkaid, álmaid, vágyaid felé, hogy azokat felbolygassák az engedélyed nélkül, hisz nincs is annál rosszabb, mikor akaratod és tudatod ellenére a fejedben vájkálnak, főleg ilyen mocskos és gonosz szándékkal vezérelt erők, melyek ott hagyják a nyomukat mindenhol amerre csak járnak beszennyezve az elméd. Képzeld el amint legféltettebb vágyad rémálomba, tragédiába és mocsokba fullad, és te nem tudod megmenteni, sőt hosszú, kampós, karmos csontváz ujjaival beléd mar, megragad és magával ránt a mocsokba és te nem tudsz szabadulni, mert nem hiszed, hogy a legszebb vágyad, a legdédelgetettebb álmod teszi ezt, ellened fordul, leránt, lehúz, horgas, csontos tagjaival körül ölel, megfolyt, bezár. Csont kezei a torkodra fonódnak, szorít, nem ereszt, könyörtelen és akaratos, mert a rabja vagy. A rabja saját magadnak a saját álmodnak, amely már nem ereszt. Saját elméd tart fogva és lassú kínhalált tartogat. Fekete, sűrű vízzé válik, ragacsos szurokká és te süllyedsz akár a futóhomokban, nincs kiút, senki nem ment meg, a saját elméd a gyilkosod. De még nincs vége, hisz tudod, nincs mitől félni. Ez az aprócska, rövid, jelentéktelen mondat, mely már fenyegetően visszhangzik a fejedben, csapódik, vergődik ide- oda és nem találja a kiutat, a szád néma marad, a hangod elszáll, nincs, mi szabadjára engedje ezt a mondatot és nincs, ki felszabadítson téged önnön fogságodból. A szégyened, hogy uralmad elveszted elméd fölött, a tudat, hogy tudatod ellened fordult megrémiszt.

Hallasz egy halk, homályos, halvány hangot egy apró sejtést, de nem tudod, hogy ez csak a fenyegető erők által befolyásolt és megtört elméd kétségbeesett képzete, vagy valóban egy reménysugár, ami megment ebből a rémálomból. Megint hallod, most tisztább, de még mindig nem érted. Kétségbeesetten próbálsz kiszabadulni a téged fogva tartó szennyből, de nem tudsz, visszatart, beszivárog a ruhád alá, a bőröd alá, beszívja magát a csontjaidba, a zsigereidbe és lassan átveszi feletted az irányítást. Tudatod egyetlen apró még tisztán maradt foltját próbálod elérni, de túl messze van, nem tudsz mozdulni, hogy kinyújtsd a kezed érte. Vége. Semmi nincs csak sötétség, üresség, kétségbeesés és a reménytelenség bűze leng körül. Mégis, hogy süllyedhettél ide?! Mégis, hogy hagyhattad, hogy elméd ellened forduljon és lerántson végeláthatatlan fertőjébe?! Hogy engedhetted ezt?! A hang már tiszta, már tisztán hallod, tisztábban, mint saját lélegzeted, szívdobogásod, remegésed. A te hangod az. Érted szól, érted kiált. Keres, kutat, de nem talál, mert te hagytad, hogy ez a bűzös gödör elnyeljen és lerántson, hogy aztán elemészthessen és lelkeddel megtelve új erőre kapva új áldozat után nézzen. Mégis, hány ember keserves áldozatán át jutott el hozzád, hogy aztán téged is elnyeljen és magába olvasszon a kétségbeesett reménytelenség lénye? Nem akarod tudni, nem számít, csak az, hogy te most örökre, végleg, végérvényesen végzel vele, eltörlöd a föld színéről, hogy soha többet ne árthasson senkinek. Felkiáltasz. Kutató hangod elhallgat és immár a te szádon, a te torkodon, a te szíveden és lelkeden keresztül szól, hangosan, tisztán, élesen, határozottan, bátran. A körülvevő és fogságban tartó sötétség meghasad és lehull, a mocsár apadni kezd, vak szemed fényre talál, béna kezed megmozdul, dermedt lábad megindul az akaratod parancsára. Felnézel a fény felé, oly messze van, de semmi sem állíthat meg. Valamit még mindig görcsösen szorítasz, gyönyörű álmod csont karja, mely lassan elporlad a kezeid közt és porából összeállva új alakot ölt, a régit, amilyen volt, újra tündöklő, fényes és tiszta. Megragadod, nem ereszted és a vágyad szárnyalni kezd a képzeleteddel, elméddel és szíveddel, melyek mind a testedbe vannak gondosan bezárva, de nem fogolyként, hanem a legfontosabb vendégként, barátként. Vágyad felrepít a fénybe és te újra tudatod ura vagy. A kosz, mocsok és szégyen sehol, a reménytelenség széthasadt, nyertél és elméd örömmel hajol meg akaratodnak.

Éles, fájóan erős fény tűz az arcodba. Reggel van vagy inkább délelőtt. Még nem vagy ébren teljesen és érzed, hogy valami ott köröz a levegőben, egy apró nyomasztó érzés. Valami felsejlik egy borzasztó, lidérces álomból mely jó véget ért és egy mondat, Nincs mitől félni. Az álomnak talán vége, de a valóságnak még közel sem és az az érzés csak köröz és köröz és nem hagy nyugodni, majd beléd hasít. Kipattansz az ágyból és a naptárhoz rohansz. A dátum pontos, október 31. De hát az tegnap volt. A telefont is megnézed, október 31. Megcsíped a karod, semmi. Ez nem lehet, hisz mindez tegnap volt. Idegesen állsz a tükör elé, hogy megnézd, hogy a halloweeni sminked igen is rajtad van, hiszen nem mostad le magadról. Felnézel, és nem hiszel a szemednek. A smink rajtad, de a ruhád és arcod koszos. Még egy emlék villan be az álmodból. Kosz, koszos, mocskos, ragacsos, sűrű, nehéz, büdös, REMÉNYTELENSÉG….. ez a Halloween is jól kezdődik, ilyen borzasztó benyomásokkal ébredni, de legalább a hangulat meg van. A napot az estére való készülődéssel töltöd, majd este kilépsz az ajtón, találkozol a barátaiddal, hogy egy kis kopogtatás után bulizni menjetek. Mikor haza érsz, csak bedőlsz az ágyba, és nem sejted, miféle álom vár rád, hogy abból felébredve rájöjj, hogy Halloween reggele van…

Felhívás!!!

Ezek mind a főoldalról lettek átmásolva, nem újak, a dátum ne tévesszen meg!!! a Főoldal archívumában megtalálhatók és a megjegyzések is olvashatók. De amik ez után a bejegyzés után kerülnek fel, azok már újak :)

Egy régebbi alkotásom...

                                                                      Éjjeli álom

Ültem a réten. A nap lemenőben, lengedezik a langyos esti szél. A Nap vörösen izzott és lassan eltűnt a hegyek mögött. A völgy aljában a tóra vörös csíkot vetett és ezer meg ezer szikrázó csillag kezdte járni véget nem érő táncát. Finom virágillatot hozott magával a szél és én mélyet szippantottam belőle. A virágok illata elárasztott, szinte beleszédültem. Hanyattfeküdtem és felnéztem a vöröslő égre. A Nap lassan lebukott és az égen megjelentek a csillagok. Millió ezüst gömb ragyogott fel és gyönyörű, képzeletbeli útra csalogattak végtelen, tinta kék világukba és én engedtem a meghívásnak. Szálltam magasan, fent a csillagokkal az ezüst erdőbe az ezüst madarak közé egy ezüst tóhoz. A tónál tengernyi ezüst pillangó. Leültem a partjára egy ezüst fűzfa tövébe. Kék tündérek játszottak, hosszú, földet simogató ágain. A tündérek belekapaszkodtak a hajamba és a fülembe súgták”Álmodj, álmodj még!” Nem tudtam ellenállni a csilingelő hangoknak. Álmomban visszatértem a rétre a hegyek közé, ahonnan látni lehet a kis tavat. A vörös és arany színek magukkal ragadtak, mély, kellemesen búgó hangokkal. A nap vörösre festette a fák lombjait, a szél megsimogatta az arcom. Erre az érintésre felébredtem és visszatértem az ezüst tó partjára, a fűzfa alá, a csöppnyi csilingelő kacajú, ezüst szárnyú tündérekhez. „Ébredj és álmodj tovább!” Kacagták. Újra felébredtem. A réten feküdtem. Későre járt, s én elindultam, hogy megvalósítsam az álmaim.

Kalitkába zárva a falak között...

Íme egy újabb zseniális agymenésem a sok közül. Előre szólok, hogy a "üldözöttről" és az "üldözőről" direkt nincs konkrét leírás... remélem majd megértitek, hogy miért nem... Na de sok a szóból jöjjön az újabb "váljunk jobb emberré, ilyen sztorik által, vagy legalább is értsük meg a fontosat" hátha magatokra ismertek...

Rohan az utcán, az üldöző utána. Nem engedheti, hogy elkapja, nem vehetik vissza! Befordul az utcán, még egy sarok. Sarok, sarok után, az ellenség sehol... lerázta? Megmenekült? még egy fordulás... ZSÁKUTCA! Az üldöző utoléri... hátrál... fal... falak mindenütt... hát végül mégis falak közé zárva éri a vég? Az utolsó dallam, utolsó taktus, egy szív utolsó kétségbeesett, reményért, segítségért kiáltó dobbanása. még egyszer körbenéz egy utolsó szalmaszálat keresve. IGEN! Egy ajtó, a szíve újra hevesen ver a remény apró fénysugarára, de az ajtón óriási lakat, pedig egy rozoga, régi ajtó. Nem tudni, mi van mögötte, mi vár rá, ha sikerül feltörnie a lakatot és bejutni rajta? Hisz lehet, hogy ez az ajtó a végzete, de nem minden az, aminek látszik. Ami szép, új és hívogató, nem biztos, jó, hisz valami minél újabb, annál bizonytalanabb... Ami ócska, régi és visszataszító, nem biztos, hogy  rossz. Lehet, hogy a tündöklő, új és szép mögött, régi, romlott, ócska dolgok, a kétségbeesés, reménytelenség, a pokol vár rá, és lehet, hogy a régi és csúnya mögött,tündöklő új dolgokat, új reményt, új esélyt talál.
A lakat kinyílik, benyit. Egy üres helyiség... semmi... Menekülne,de nem tud, a kalitka fogja, a zár nem nyílik, akárhogy próbálja, erős, gonosz akarat tartja, s a kulcsot messzire repítette a félelem szárnya. Talán mégis van kiút! Egy újabb ajtó, de egy újabb üres helyiség, abból egy újabb ajtó, s az üldöző a nyomába. Ajtók és újabb ajtók, újabb termek, de a teremből mindig csak egy ajtó nyílik. Immár elveszett a reménytelenség útvesztőjében... nincs kiút... MIKOR LESZ MÁR VÉGE? Talán most? Lenyomja a kilincset... benyit... még egy terem, de most két ajtó... melyiket válassza? Mi várja majd az egyik és mi a másik mögött? Nincs idő gondolkodni. Az üldöző még a nyomában van... ITT VAN! GYORSAN! Belép az egyiken. Óriási sötétség borul a teremre. Nem lát semmit. Hol a következő? MEG KELL SZABADULNI A SÖTÉTSÉGTŐL! IGEN! Egy fénycsík a padlón. Végre megvan a kijárat? Nem látja, hogy mi van az útjában. Óvatosan lép. Ez a hirtelen lassítás különös érzést kelt benne... különöset, de kellemeset... végre egy kis lassítás az óriási rohanás után. Átbukdácsol a szobán és végre az utolsó ajtó is kinyílik és kiér a fényre...

Hát ennyi... ezzel csak a mai rohanást szerettem volna demonstrálni, hogy néha kicsit le kell lassítani, ahhoz, hogy kijussunk a szürkeségből... miközben az élet hajt... (üldöző)
Mára ennyi elég lesz belőlem. Sziasztok