Felhívás!!!

Ezek mind a főoldalról lettek átmásolva, nem újak, a dátum ne tévesszen meg!!! a Főoldal archívumában megtalálhatók és a megjegyzések is olvashatók. De amik ez után a bejegyzés után kerülnek fel, azok már újak :)

Egy régebbi alkotásom...

                                                                      Éjjeli álom

Ültem a réten. A nap lemenőben, lengedezik a langyos esti szél. A Nap vörösen izzott és lassan eltűnt a hegyek mögött. A völgy aljában a tóra vörös csíkot vetett és ezer meg ezer szikrázó csillag kezdte járni véget nem érő táncát. Finom virágillatot hozott magával a szél és én mélyet szippantottam belőle. A virágok illata elárasztott, szinte beleszédültem. Hanyattfeküdtem és felnéztem a vöröslő égre. A Nap lassan lebukott és az égen megjelentek a csillagok. Millió ezüst gömb ragyogott fel és gyönyörű, képzeletbeli útra csalogattak végtelen, tinta kék világukba és én engedtem a meghívásnak. Szálltam magasan, fent a csillagokkal az ezüst erdőbe az ezüst madarak közé egy ezüst tóhoz. A tónál tengernyi ezüst pillangó. Leültem a partjára egy ezüst fűzfa tövébe. Kék tündérek játszottak, hosszú, földet simogató ágain. A tündérek belekapaszkodtak a hajamba és a fülembe súgták”Álmodj, álmodj még!” Nem tudtam ellenállni a csilingelő hangoknak. Álmomban visszatértem a rétre a hegyek közé, ahonnan látni lehet a kis tavat. A vörös és arany színek magukkal ragadtak, mély, kellemesen búgó hangokkal. A nap vörösre festette a fák lombjait, a szél megsimogatta az arcom. Erre az érintésre felébredtem és visszatértem az ezüst tó partjára, a fűzfa alá, a csöppnyi csilingelő kacajú, ezüst szárnyú tündérekhez. „Ébredj és álmodj tovább!” Kacagták. Újra felébredtem. A réten feküdtem. Későre járt, s én elindultam, hogy megvalósítsam az álmaim.

Kalitkába zárva a falak között...

Íme egy újabb zseniális agymenésem a sok közül. Előre szólok, hogy a "üldözöttről" és az "üldözőről" direkt nincs konkrét leírás... remélem majd megértitek, hogy miért nem... Na de sok a szóból jöjjön az újabb "váljunk jobb emberré, ilyen sztorik által, vagy legalább is értsük meg a fontosat" hátha magatokra ismertek...

Rohan az utcán, az üldöző utána. Nem engedheti, hogy elkapja, nem vehetik vissza! Befordul az utcán, még egy sarok. Sarok, sarok után, az ellenség sehol... lerázta? Megmenekült? még egy fordulás... ZSÁKUTCA! Az üldöző utoléri... hátrál... fal... falak mindenütt... hát végül mégis falak közé zárva éri a vég? Az utolsó dallam, utolsó taktus, egy szív utolsó kétségbeesett, reményért, segítségért kiáltó dobbanása. még egyszer körbenéz egy utolsó szalmaszálat keresve. IGEN! Egy ajtó, a szíve újra hevesen ver a remény apró fénysugarára, de az ajtón óriási lakat, pedig egy rozoga, régi ajtó. Nem tudni, mi van mögötte, mi vár rá, ha sikerül feltörnie a lakatot és bejutni rajta? Hisz lehet, hogy ez az ajtó a végzete, de nem minden az, aminek látszik. Ami szép, új és hívogató, nem biztos, jó, hisz valami minél újabb, annál bizonytalanabb... Ami ócska, régi és visszataszító, nem biztos, hogy  rossz. Lehet, hogy a tündöklő, új és szép mögött, régi, romlott, ócska dolgok, a kétségbeesés, reménytelenség, a pokol vár rá, és lehet, hogy a régi és csúnya mögött,tündöklő új dolgokat, új reményt, új esélyt talál.
A lakat kinyílik, benyit. Egy üres helyiség... semmi... Menekülne,de nem tud, a kalitka fogja, a zár nem nyílik, akárhogy próbálja, erős, gonosz akarat tartja, s a kulcsot messzire repítette a félelem szárnya. Talán mégis van kiút! Egy újabb ajtó, de egy újabb üres helyiség, abból egy újabb ajtó, s az üldöző a nyomába. Ajtók és újabb ajtók, újabb termek, de a teremből mindig csak egy ajtó nyílik. Immár elveszett a reménytelenség útvesztőjében... nincs kiút... MIKOR LESZ MÁR VÉGE? Talán most? Lenyomja a kilincset... benyit... még egy terem, de most két ajtó... melyiket válassza? Mi várja majd az egyik és mi a másik mögött? Nincs idő gondolkodni. Az üldöző még a nyomában van... ITT VAN! GYORSAN! Belép az egyiken. Óriási sötétség borul a teremre. Nem lát semmit. Hol a következő? MEG KELL SZABADULNI A SÖTÉTSÉGTŐL! IGEN! Egy fénycsík a padlón. Végre megvan a kijárat? Nem látja, hogy mi van az útjában. Óvatosan lép. Ez a hirtelen lassítás különös érzést kelt benne... különöset, de kellemeset... végre egy kis lassítás az óriási rohanás után. Átbukdácsol a szobán és végre az utolsó ajtó is kinyílik és kiér a fényre...

Hát ennyi... ezzel csak a mai rohanást szerettem volna demonstrálni, hogy néha kicsit le kell lassítani, ahhoz, hogy kijussunk a szürkeségből... miközben az élet hajt... (üldöző)
Mára ennyi elég lesz belőlem. Sziasztok

Hát...első...

Nem tudom,hogy ide mit is írjak,nem akarom,hogy emósnak nézzetek,de tegnap nagyon fura kérdések jutottak eszembe...

Az ember azért jön a világra,hogy egész életében haldokoljon,éveken át várja a kínzó lassúságú halált.Van,aki nem tud várni és elébe megy az egésznek.Na ez az,amit soha nem tennék.Ha belegondolunk,hogy ahogy megszületünk,bár a testünkön csak sokkal később mutatkozik meg,de már akkor haldoklunk.Öregedünk.(Ne higgyétek,hogy az Alkonyatból koppintok,csak ez egyszerűen így van,ezen a buszon gondolkoztam,míg kiértem táncra).Van,akit megőrjít a várakozás és retteg,hogy egyszer utoléri a Megállíthatatlan,ezért kétségbeesetten küzd ellene,de csak a testén tud változtatni..Nem értik meg,hogy a természettel,az Élettel nem tudnak szembeszállni.Valószínű,hogy ez az egyetlen dolog,amivel az emberiség soha nem tud majd szembeszállni.Rengeteget gondolkoztam ezeken már,el sem hiszitek,hogy mennyit,és nekem az a véleményem,hogy lehet,hogy a testünk halandó,de a lelkünk halhatatlan.(na ez most nagyon sablonos volt,de ez van).Hiszen,ami megfoghatatlan és láthatatlan,azt lehetetlen elpusztítani.A lelkünk nem öregszik,csak egyre tapasztaltabb lesz.Az érdekes az egészben az az,hogy ha valaminek ekkora hatalma van,akkor miért nem épít magának jobb erődítményt,a mi halandó testünknél?Azért,hogy minden egyes "élettel" többet tapasztalhasson?Lehet,hogy a lelkünk nem is a miénk.Abban biztos vagyok,hogy van nálunk valami sokkal nagyobb,erősebb és ősibb erő.Lehet,hogy az összes "lélek" az övé és mi csak bérbe kapjuk a lelkünk Tőle,vagy Ő béreltet ki minket egy lélekkel,csak,hogy minél többet tudhasson?És mi az a fehér fény,amiről azok mesélnek,akiket visszahoztak az életbe?Talán az az a fényjelenség,ami annak az erőhatásnak a következtében jön létre,amikor a lelkünk,ami az évek során mélyen beágyazódott helyéről,hirtelen kiszakad és visszamegy oda,ahova tartozik?Abba a végtelen körforgásba,amibe mi is tartozunk?És miért nem tudjuk önszántunkból elhagyni a testünk,anélkül,hogy az meghalna?Hiszen a szerveink eddig is akaratunktól függetlenül működtek,akkor miért áll le,ha valaki meghal?(na jó ez hülye kérdésnek hangzik),de itt úgy értem,hogy nem abba hal bele,hogy leszúrják,vagy autóbalesete lesz,hanem úgy értem,hogy például valaki meghal álmában.Öreg volt,de egészséges és mégis,talán a lélek úgy döntött,hogy nem marad tovább?És akkor a vegetáló emberek,csak lélek nélküli testek?És aki kómába esett?Velük mi van?Ahol élet van ott halál is.Aki megszületik,az lassú haldoklás után végleg meghal.De mi értelme a halálnak?Akkor talán egy újabb élet kezdődik?De akkor mégis hányszor haltunk már meg,és mikor lesz az utolsó?Egyáltalán van utolsó?Ha igen,akkor mi lesz az utolsó után?Csak lebegünk a semmibe?Egyáltalán megőrizzük a tudatunkat?Ha pedig nincs vége,akkor miért nincs?Nincs értelme örökké élni...Mikor szakad meg a lánc?Egy dolog biztos...Ami az életünkben történik,annak mindig van valami oka.Lehet,hogy később,lehet,hogy hamarabb,de egyszer majd rájövünk...Ha meg nem,akkor csak bele kell törődni,hogy annak "Szerinte" úgy kellett történnie...

Na,most biztos,hogy mindenkit lesokkoltam és valaki azt mondja,h távozz tőlem és vki azt,hogy lehet,h így van... az ilyen hirtelen elvont pillanataim egyik kreálmánya volt...