Rohan az utcán, az üldöző utána. Nem engedheti, hogy elkapja, nem vehetik vissza! Befordul az utcán, még egy sarok. Sarok, sarok után, az ellenség sehol... lerázta? Megmenekült? még egy fordulás... ZSÁKUTCA! Az üldöző utoléri... hátrál... fal... falak mindenütt... hát végül mégis falak közé zárva éri a vég? Az utolsó dallam, utolsó taktus, egy szív utolsó kétségbeesett, reményért, segítségért kiáltó dobbanása. még egyszer körbenéz egy utolsó szalmaszálat keresve. IGEN! Egy ajtó, a szíve újra hevesen ver a remény apró fénysugarára, de az ajtón óriási lakat, pedig egy rozoga, régi ajtó. Nem tudni, mi van mögötte, mi vár rá, ha sikerül feltörnie a lakatot és bejutni rajta? Hisz lehet, hogy ez az ajtó a végzete, de nem minden az, aminek látszik. Ami szép, új és hívogató, nem biztos, jó, hisz valami minél újabb, annál bizonytalanabb... Ami ócska, régi és visszataszító, nem biztos, hogy rossz. Lehet, hogy a tündöklő, új és szép mögött, régi, romlott, ócska dolgok, a kétségbeesés, reménytelenség, a pokol vár rá, és lehet, hogy a régi és csúnya mögött,tündöklő új dolgokat, új reményt, új esélyt talál.
A lakat kinyílik, benyit. Egy üres helyiség... semmi... Menekülne,de nem tud, a kalitka fogja, a zár nem nyílik, akárhogy próbálja, erős, gonosz akarat tartja, s a kulcsot messzire repítette a félelem szárnya. Talán mégis van kiút! Egy újabb ajtó, de egy újabb üres helyiség, abból egy újabb ajtó, s az üldöző a nyomába. Ajtók és újabb ajtók, újabb termek, de a teremből mindig csak egy ajtó nyílik. Immár elveszett a reménytelenség útvesztőjében... nincs kiút... MIKOR LESZ MÁR VÉGE? Talán most? Lenyomja a kilincset... benyit... még egy terem, de most két ajtó... melyiket válassza? Mi várja majd az egyik és mi a másik mögött? Nincs idő gondolkodni. Az üldöző még a nyomában van... ITT VAN! GYORSAN! Belép az egyiken. Óriási sötétség borul a teremre. Nem lát semmit. Hol a következő? MEG KELL SZABADULNI A SÖTÉTSÉGTŐL! IGEN! Egy fénycsík a padlón. Végre megvan a kijárat? Nem látja, hogy mi van az útjában. Óvatosan lép. Ez a hirtelen lassítás különös érzést kelt benne... különöset, de kellemeset... végre egy kis lassítás az óriási rohanás után. Átbukdácsol a szobán és végre az utolsó ajtó is kinyílik és kiér a fényre...
Hát ennyi... ezzel csak a mai rohanást szerettem volna demonstrálni, hogy néha kicsit le kell lassítani, ahhoz, hogy kijussunk a szürkeségből... miközben az élet hajt... (üldöző)
Mára ennyi elég lesz belőlem. Sziasztok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése