Ez a történet már régóta megfogant a fejemben és egyes események hozzáadtak a történethez egy-egy pillanatot.Például a fakapuval való szenvedés a szakadó esőben, persze azért nem üldöztek, vagy, pl az egy szál vizes törölközőben való mászkálás 1°C- ban, ami pedig egy pesti kirándulás része volt a Széchenyi Fürdőben. A tök rendes buszsofőr, aki megállt már többször is, mikor látta, hogy még az ajtóval szenvedek és megvárt és persze a kutya zabálni való viselkedése ^^ Az erdő pedig a rendszeres kutyaséták helyszíne, amit egyébként imádok ^^ Remélem tetszeni fog ^^^
Ez után a fárasztó nap után végre
hazaérek. Ledobom a cuccaim a szobámban, majd a ruháim is és indulok is
zuhanyozni. Tél van, este nyolc óra, szurok sötét és fagy. A meleg víz jólesően
folyik végig a testemen, átmelegítve a lábujjamtól a fejem búbjáig. A sampont mosom ki a hajamból, miközben azon
gondolkodom, hogy mit is dobjak össze vacsira. Talán valami gyors, félkész
kaját, mondjuk indiait. Rég ettem már, jól fog esni. Hirtelen, furcsa érzésem
támad, nem tudom, mitől, de valami nincs rendjén és ekkor eszembe jut. A kutya.
Nem mocorgott a kutya. Még hallottam a körmét kopogni a fa padlón, mikor
megjöttem, de nem engedtem ki a konyhából. Nem mentem be, hogy üdvözöljem,
fontosabb volt, hogy felmelegedjek. Nem ez az első eset, hogy nem engedem ki
egyből, de olyankor általában tovább toporog, esetleg nyüszít, hogy menjek már
oda, de most csend van az egész házban. Riasztó csend. A kutya hirtelen
felugat, én pedig ugrok egyet a meglepettségtől, aminek eredménye kép majdnem
elcsúszok a kádban. Biztos csak a macska, vagy madár, vagy valami, amit csak ő
lát… de ekkor egy tompa puffanást hallok és az ugatás abbamarad, felváltja a
nyüszítés. Halálra rémülve állok a még mindig folyó víz alatt. Betörő… de mégis
mit vinne el? Nincs itt semmi különösebb érték, ami más átlag házban ne lenne.
Még jó, hogy a mobilomat mindig magammal hozom… nincs itt! Basszus! A nadrágom
zsebében felejtettem. A francba! Elzárom a vizet és magamra csavarom a törölközőt.
Gondolkodni kezdek, mégis, hogy jöhetett be és merre lehet most? Az emeleten
vagyok, innen nem tudok kimenni, hacsak nem a kisszoba ablakán, ami pont a
bejárati ajtó fölött van, onnan ki a kis tetőre, majd leugrom, odarohanok a
szomszédhoz, és kérem, hogy hívja a rendőröket. Lekapcsolom a villanyt, hogy ne
lássa meg a kiszűrődő fényt, majd résnyire kinyitom az ajtót. A kisszoba ajtaja,
pont a fürdővel szemben van. Három hosszú lépés és odaérek. Egy árnyék mozdul
odalenn. Majd meghallom, amint elkezd feljönni a lépcsőn. Nincs mit tenni, mint
imádkozni, hogy a fürdőbe nem néz be. Rutinosnak tűnik, tudja, hogy épülnek fel
ezek a fajta házak. A biztonság kedvéért kiveszem az ollót a wc fölötti
dobozból. Próbálok a lehető legnagyobb csendben lenni. Tudom, hogy hol nyikorog
a padló, próbálok nem oda lépni. Mozdulatlanul állok, lélegzet visszafojtva,
csak ne vegyen észre, csak ne vegyen észre… elmegy, nem érdekli a fürdő,
sejtettem. A fürdő melletti szobát célozza meg. Velem szemben a lépcső. Lefele
fussak vagy a szembe szobába? Mindkettő zajos, talán a lépcső kevésbé, ott csak
az utolsó pár lépcsőfok nyikorog, annyi távolság talán elég, hogy
megmeneküljek, bár dupla ajtó van. Mindezek a gondolatok a másodperc tört része
alatt rohannak át az agyamon, de most nincs idő gondolkodni. Kinyitom az ajtót
és elindulok lefelé, a lehető leg csöndesebben. A kutya… mi van a kutyával?
Sikerül átlépnem a nyikorgó fokokat, lent vagyok. halkan leakasztom a kulcsot
és kinyitom a belső ajtót. Óvatosan beledugom a kulcsot a külsőbe, de nem megy
bele… lehetetlen… egy zár van, egy kulcs... ez azt jelenti, hogy kívülről
babrált vele valamit. Istenem, csak jussak ki élve. Benne volt a hírekben, hogy
egy késelős betörő garázdálkodik a környéken és, hogy fokozottan figyeljünk a
biztonságra, de én bezártam mindent! Hogy a francba jött be? Mindegy, már bent
van, irány a konyha, megnézem, mi van a kutyával, és több önvédelmi fegyvert is
találok, ha kell. A konyhába érve látom, hogy a kutya az asztal alatt kuporog,
látszólag nincs baja, ennek örülök. Próbálom hívni, csalogatni, de nem jön.
Tovább megyek. Óvatosan kihúzom a fiókot és kiveszek belőle egy nagy, mindkét
felén éles, recés pengéjű húsbontó, csontvágó kést, ha minden kötél szakad. A
konyhai kertbe vezető ajtó dupla üveges ablakán egy húsz centis lyuk. Szóval
így jött be. Nem is csukta vissza, csak amennyire az ajtó magától becsukódott.
Gyere, suttogom a kutyának, de az nem mozdul. Az ajtó üvegében meglátom tükröződni
a magas, izmos férfialakot, ahogy mögöttem áll három méterrel.
-Jövök. – mondja egy pszichopata
vigyorával az arcán és bennem megfagy a vér. Felcsapom az ajtót és kirohanok a
hidegbe. Közel a faajtó az átjáróba a két ház között. Csak egy lépés a
konyhaajtóból. Nem akar nyílni a vaskos retesz, befagyott ebben a szar időben.
Rángatom, tépem, sikítok, ordítok, ő pedig lassan lépked egyre közelebb felém
és vigyorog, én pedig remegek egyszerre a hidegtől és a félelemtől. Szakad az
eső, a fagyos, hideg eső, és hiába rángatom az ajtót, hiába nyílt ki a retesz,
bedagadt a fa és nem nyílik. A körmöm felszakad, a tenyerem felhorzsolom, és
végre, enged az ajtó, de megragad, erősen fogja a karom, megvágom, felordít,
sikítok. Átverekszem magam az átjáróba zsúfolt kukákon és a motoron. Kirontok a
kapun, ki az utcára és azt remélem, megmenekültem. Segítségért kiáltok, de
nincs válasz. Minden sötét és kihalt. Ki látott már olyat, hogy egy kertvárosi
rész péntek este nyolckor néma legyen? Se világító ablakok, se emberek az
utcán. Jön a busz, csápolok, intek neki, álljon meg, kiugrok elé az útra.
Megáll, én felszállok és a sofőr meglepetten és rémülten néz rám.
- Kisasszony, mi történt magával? Jól
van?- kérdi, de nem tudok felelni, csak remegek és nyelem a könnyeim.
- Üldöz, a betörő. A késelős betörő. –
nyögöm ki végre. – K- kérem, v- vigyen el innen. – de késő, egyszer csak
pisztoly dördül és a segítőkész, kedves sofőr ráborul az ajtóra. A fejéből
vékony vércsík folyik le az arcán, majd csöppen le a földre. Az a pár utas,
akik a buszon ülnek pánikolva sikoltoznak. Leugrok a buszról, tudom, ha maradok
én is és ők is meghalnak. A szemben lévő erdő felé veszem az irányt, ott talán
elmenekülhetek előle. Keresztül futok az úton, végig a kis összekötő utcán,
majd tovább a párhuzamoson és lerohanok a kis lejárón be, az erdőbe. Ez
gyilkos, nem betörő. Azért tör be házakba, hogy az otthontartózkodót megölje.
Vadászik. A kegyetlen halálvigyora elborult arcán még most is tisztán lebeg a
szemem előtt, ez nem ember, ez gyilkos. Meztelen talpam sérti a durva talaj,
érzem, ahogy a kövek szétvágják. Gyorsan elérem a keresztutakat, de merre
menjek? A civilizáció felé fussak, vissza a főútra, esetleg le a térre, vagy az
erdőbe, túl azon a szakaszon, amit jól ismerek, le, egészen a folyóhoz? Ott van
egy lépcsősor, ami felvezet egy másik utcára, tele házakkal és pubokkal. De az
jóval messzebb van. Legyen az az irány. Ott talán eltűnhetek előle. Nem az úton
szaladok, hanem mellette, benn a fák között, ahol a kutya szokott mászkálni. A
lábszáram már összevagdosták a gallyak és ágak. Beleléptem valami nedves és
büdösbe, valószínű egy dögbe, de nem érdekel. A tüdőm ég, a mellkasom fáj és
borzasztóan fázom, a vizes hajam összekócolódva, összetapadva már a sártól és
ágaktól, belecsapódik az arcomba, rátapad, nem látok tőle, a jéghideg, vizes
törölközőm felakad mindenben, fél kézzel tartom magamon. A kést görcsösen
szorító bal karom már nem érzem, a tenyerem vérzik a belevájt körmömtől.
Hallom, ahogy csak pár méternyire rohan utánam, de nem lő rám, nem ő ennél
kegyetlenebb. Vadászik, kifáraszt. A szakadó eső és olvadó hó sártengerré
változatja a folyópartot. Térdig járok benne, ráragad a lábamra kilós
súlyokként nehezítve a lépteimet. Fáradok, nem érzem a lábaimat, nem kapok
levegőt, szédülök, minden kezd elmosódni. A lábam megbicsaklik és hasra esek. A
korhadt ágak felsértik az arcomat, a hasamat és combomat. Éles fájdalmat érzek
a mellkasomban és látom, ahogy a vér vékony csíkokban folyik le róla és hagy
nyomot a hóban. Kúszni kezdek, a törölközőt még mindig görcsösen szorítva
magamra, nem is tudom minek, egyszerűen nem tudom elengedni, hiába parancsolom
meg a kezemnek. Mögém ér, lelassít, megáll. Nem érdekel, hogy megáll, kúszok
tovább. Közelebb lép. A kezem nem engedelmeskedik, a lábam nem mozdul tovább.
Terpeszben áll mögöttem, fölém tornyosulva, mint mikor a vadász a
kegyelemdöfést készül megadni a zsákmányának. Arcom beleejtem a hóba, nem bírom
tovább tartani.
- Milyen szép látvány. – hallom meg
gyönyörtől torzult hangját- Milyen szép látvány. A legszebb példány, amit
valaha fogtam. Gyönyörű, gyönyörű. Milyen tökéletes. Milyen szép és atletikus.
Gyönyörű vagy őzikém. – felfordul a gyomrom. Undorodom ettől az embernek nem
nevezhető lénytől. – Mond csak őzikém, hány éves vagy? Kifejlett példány vagy, vagy
még gida?- Hangosan, undorítóan nagyot szív a levegőből. - Ahhh… nem… te már kifejlett
vagy. – liftezik a gyomrom – Mond csak, mond csak gyönyörűm, hogy szeretnéd,
hogy szeretnéd, hogy megöljelek? – rátérdel a fenekemre és a tarkómhoz hajol,
beleszagol a hajamba. – Gyönyörű, gyönyörű. Milyen jó szagod van. Tudod, kapsz
egy grátiszt, mielőtt meghalsz, na van tipped, mi az? – erősen a hajamba markol
és felrántja a fejemet a hóból, felnyögök. Beletenyerel a hátam közepébe, majd
elővesz egy kést és végighúzza a hátamon, de nem sérti fel a bőrt. Visszalöki a
fejem a hóba, majd egy rántással letépi a törölközőm maradványait rólam.
Felnyüszítek. – Csscsscss…. , semmi baj. Nem fog fájni. – zokogok, nem kapok
levegőt a saját nyálamtól. – Kéh- rehem, neheheh…. – zokogom. Szó szerint
taknyom nyálam egybe folyt, nem látok semmit. – Mit, mit kérsz? – kérdezi duruzsoló
hangon – Ne bántson, kérem! – zokogom. – Nem bántalak, csak kedvemre szablak. –
öklendezem. Hallom, ahogy kioldja az övét, lehúzza a sliccét. Érzem, mikor
lábam közé nyúl. Nem vár tovább, belém pedig elemi erővel hasít a fájdalom.
Összehányom magam, ordítok, sikítok, de ez már nem az én hangom. Nem akar vége
lenni, újra és újra kezdi, már nincs egy ép bőrfelületem. A hasam, a mellkasom,
az arcom mind, mind csupa vér. Abbahagyja. Átfordít. Rám néz, feldagadt
arcomra, betört orromra, véres mellkasomra, sebes hasamra. Vizenyős, seszínű
szemével vizslat. A szemembe néz. Mélyen, kegyetlenül, miközben gyilkos vigyora
elterül az arcán, és folytatja. Ordítok, sírok, sikítok. Nincs tovább. A világ
feketébe fordul és nem érzek többé se fájdalmat, se kínt.
***
A hideg eső áztatja arcomat. Emberek
hangját hallom, kutyák csaholását. – Meg van! Megtaláltam! – hallok egy hangot
közel hozzám. – Takarót gyorsan! Kisasszony, jól van? – jól van? Komolyan ez
kérdi? Nem látja, hogy milyen állapotban vagyok? – Semmi baj, semmi baj, most
már biztonságban van, ne aggódjon. – mondja a hang, de valahogy nem vagyok
nyugodt. Mentősök jönnek, körbe vesznek, ellátnak. Felraknak a kocsira.
Kitolnak az útra. – Gyönyörű lány, kár lett volna érte. – hallok meg egy hangot.
– Kisasszony, tudja, hol van? – lép oda hozzám a hang és seszínű szemével néz
az enyémbe. Én, mint akit meglőttek, térek magamhoz, az agyam teljesen tiszta. –
Ő, ő volt az! – mondom. – Ő tette ezt! – kiabálok.
- Ki? – kérdezi.
- Te! Te voltál! – ordítom.
- Én nem lehettem, én nyomozok.
- Te voltál, te szemét! – üvöltöm. A
többi ember csak döbbenten áll és néz. Elvisznek. Nem látom többé. Senkit nem
látok többé, a mentőben minden elsötétül, majd kifényesedik. A bíróságnál
megúszta, kimagyarázta magát, de nem nyugszom, amíg bosszút nem állok, hisz egy
halottat nem lehet másodszor is megölni nem igaz? – Fejezem be történetem,
rettegő undormányomnak, aki zokogva könyörög az életéért. - Én már nem
beszélek, de te gyönyörűm, már te sem fogsz. - simítok végig bamba, üveges
szemekkel semmibe bámuló arcán.