Out of the Blue

*So well, ummmm...yeah, my first novel in English that I make public. I apologise for every mistake that you can find in it, I tried to do my best, but please, DO NOT make comments for the grammar, that's my teacher's job not yours! So, just please enjoy it and leave some comments what do you think about it as a storry. This novel is for my English exam, we had to recreate a storry for some of the poems that we were reading and analising in class. I chose the Out of the Blue which is about the tragedy of the 11th of September. It really touched me and the video about this man as well. Here are the poem and the video and after please take a look to my novel :) *

Extract from 'Out of the Blue'

You have picked me out.

Through a distant shot of a building burning

you have noticed now

that a white cotton shirt is twirling, turning.

In fact I am waving, waving.

Small in the clouds, but waving, waving.

Does anyone see a

soul worth saving?

And when will you come?

Do you think you are watching, watching

a man shaking crumbs

or pegging out washing?

I am trying and trying.

The heat behind me is searing, searing,

but the white of surrender is not yet flying.

I am not at the point of launching, leaving.

A bird goes by.

The depth is appalling. Appalling

that others like me

should be wind-milling, wheeling, spiralling, falling.

Are your eyes believing,

believing?

Here in the gills

I am still breathing.

But tiring, tiring.

Sirens below me are wailing, firing.

My arm is numb and my nerves are sagging.

Do you see me, my love. I am failing. Flagging.

By Simon Armitage

And the video: if you don't want to watch all the video just check it from 2:26 (http://www.youtube.com/watch?v=wqp22Vhq_DQ)

And here is my storry: 

Out of the Blue

‘Dear Darling,

How are you? I miss you so much. I hope you are fine wherever you are.’

I can hear her voice again. She is writing. She is still writing letters to me after 12 years, after 12 long and lifeless years. As always she is sitting in my office in the house, in front of the huge oak table in the leather chair and she is writing. I can remember the smell of the books and papers there, the smell of the table and chair, how they mixed in the air, I love that smell and I’ll never forget it. And hers, you could feel it everywhere in the house the smell of spring, the nature and new.

‘Imagine Josh goes to the Harvard, our handsome and clever son. He grows up. It is so terrible that you can’t see it.’

No, that is not true! I can see him and you as well. I am with you! I saw everything.

‘You couldn’t see his first gold medal in swimming…’

…His first golden medal, when he got his driving licence, his first girlfriend…

‘…when he got his driving licence and you couldn’t meet his girlfriend, she is so lovely and smart…’

 No, no, I saw it! I saw them! I was with you! I am with you! Can’t you feel it? I try to touch her shoulder but I can’t. My hands can’t touch her anymore. I can’t do anything just stand behind her shoulder and watch how she is writing these lines for me and how she is crying. I can’t hold my children in my arms, I can’t kiss them anymore, because of them… those terrorists. We were innocent! Everyone, each and every one of us! We didn’t do anything just our job.

That day started like any other day. Wake up, say goodbye to my lovely, pregnant wife and my beautiful and smart 8- year- old son. I didn’t know that this would be the last time when I would see them. When I jumped out I couldn’t think of anything else, just them and how much I love them. When I landed I didn’t feel anything. There was no pain. There was nothing, just me and my thoughts. My body was light. I saw myself. My body, my broken, twisted limbs, my wreckage, my bleeding, unrecognizable face. I could see the tear drops from my glassy eyes.

 I died.

My life ended. My future with my beautiful family didn’t exist anymore. I felt that someone or something was pulling me.

I was at the hospital with my wife…

‘… and Mary, she is a beautiful lady now. She had her 12^th Birthday at the weekend, on 11^th of September…’

Yes, I can remember your happy face when she was born. I was so happy and proud. You asked the nurses where I was and they said they couldn’t reach me on my phone. Half an hour later you knew why. I’ll never forget your face. Full of pain, fear and sadness. You were in shock.  After a week you and Mary could go home. The few months were real hell, I saw how you was suffering and crying all day, I suffered from remorse that all these things happened because of me. I couldn’t help you no matter how much I tried. I couldn’t do anything, just be with you like a guardian angel. I could see my children grow up and you, how you can fought and solved everyday problems alone. I am so proud of you. I love you…

‘I love you so much and I’ll love and miss you until the end of my life.

                                                                                                 Love, Lily’

Don’t worry, I’ll stay with you and wait for you until your time will come and we will go together to the other side, but until that day just let me be your guardian angel and the children’s.

 She is pulling out the drawer and putting the letter on to the top of the others. There are more than a thousand letters and all for me. She doesn’t let me go, she needs me and I’ll stay with her, with my family, with my heart. Mary is coming into the room.

-       Mummy, why are you crying? Are you writing a letter to daddy again?

-       Yes darling, but don’t worry, I’m good.

-       Mommy, I can feel daddy. I can feel that he is with us and is protecting us.

-       Really?

-       Really, so don’t cry, we are safe. I love you Mummy and Daddy I love you too.

Right then my heart beat again, I felt life through my body and I felt like the happiest person on Earth and in Heaven. ‘I love you too honey.’

I hope you liked it, thank you :)

Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél, minek is félnél, hiszen mindenki ijesztő, furcsa, groteszk lénynek, megcsonkított embernek öltözik. Csontvázak, boszorkányok, zombik, élőholtak, tökkirályok, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, fekete macskák tömkelege jár, hömpölyög az utcán, dörömböl az ajtón, kiált, sikoltozik, hörög, csattog, csikorog, zörög, zajong, gátlástalanul felzavarva, megbolygatva, felrázva az éjszaka csendjét, békéjét és nyugalmát. De nincs mitől félni. Halloween a rémek és szörnyek, a rettegés és sikoly éjszakája. Minden és mindenki rémisztő vagy igyekszik annak lenni. Az ember nyilván megijed vagy legalább meg dicsér egy- egy igazán jól sikerült jelmezt, de tudja, hogy mindez csak móka, hogy kicsit feldobják a hangulatot. Te is tudod, mindenki tudja, nincs mitől félni. Mikor kilépsz az utcára és a barátaiddal karöltve nekivágtok az éjszakának „Csokit vagy csalunk!” – ot kántálva, megtöltésre váró kosarakkal, vödrökkel, zsákokkal, koponyákkal és mi egy- mással vagy épp bevágódsz a kocsiba a barátaid mellé, hogy induljon végre a rém party. Mindenki jól érzi magát, nevet vagy épp zsörtölődik, mert épp megdobálják a házát, mert már elfogyott az édessége vagy nem is volt, a gyerekek összemérik a nehéz munkával összeszedett zsákmányt, elcsalják vagy erővel veszik el egymástól, de senki sem számít rá, hogy valójában ezek az érzelmek mekkora erőket mozgatnak meg, de te is tudod, nincs mitől félni.

Éjjel, mikor teletömött hassal, még a cukortól ébren, de mégis fizikailag fáradtan, hisz egész nap mentél, bedőlsz az ágyba a cukorkaszerzés vagy buli után nem számítasz rá, részeg, ködös agyaddal nem tudod, hogy a java még csak most jön. Hogy azok az erők, amik a nap folyamán elszabadultak még csak most kezdenek el ébredezni, munkálkodni. Bekúsznak a réseken át a házadba, a szobádba, az ágyadba, az álmodba, hogy aztán ott verjenek tanyát és mocskos fészkükből vírusként szabadítsák rád az éj baljós, ragacsos, koszos sötétjét, de te is tudod, nincs mitől félni.

Lassan, de biztosan és könyörtelenül közelednek legféltettebb titkaid, álmaid, vágyaid felé, hogy azokat felbolygassák az engedélyed nélkül, hisz nincs is annál rosszabb, mikor akaratod és tudatod ellenére a fejedben vájkálnak, főleg ilyen mocskos és gonosz szándékkal vezérelt erők, melyek ott hagyják a nyomukat mindenhol amerre csak járnak beszennyezve az elméd. Képzeld el amint legféltettebb vágyad rémálomba, tragédiába és mocsokba fullad, és te nem tudod megmenteni, sőt hosszú, kampós, karmos csontváz ujjaival beléd mar, megragad és magával ránt a mocsokba és te nem tudsz szabadulni, mert nem hiszed, hogy a legszebb vágyad, a legdédelgetettebb álmod teszi ezt, ellened fordul, leránt, lehúz, horgas, csontos tagjaival körül ölel, megfolyt, bezár. Csont kezei a torkodra fonódnak, szorít, nem ereszt, könyörtelen és akaratos, mert a rabja vagy. A rabja saját magadnak a saját álmodnak, amely már nem ereszt. Saját elméd tart fogva és lassú kínhalált tartogat. Fekete, sűrű vízzé válik, ragacsos szurokká és te süllyedsz akár a futóhomokban, nincs kiút, senki nem ment meg, a saját elméd a gyilkosod. De még nincs vége, hisz tudod, nincs mitől félni. Ez az aprócska, rövid, jelentéktelen mondat, mely már fenyegetően visszhangzik a fejedben, csapódik, vergődik ide- oda és nem találja a kiutat, a szád néma marad, a hangod elszáll, nincs, mi szabadjára engedje ezt a mondatot és nincs, ki felszabadítson téged önnön fogságodból. A szégyened, hogy uralmad elveszted elméd fölött, a tudat, hogy tudatod ellened fordult megrémiszt.

Hallasz egy halk, homályos, halvány hangot egy apró sejtést, de nem tudod, hogy ez csak a fenyegető erők által befolyásolt és megtört elméd kétségbeesett képzete, vagy valóban egy reménysugár, ami megment ebből a rémálomból. Megint hallod, most tisztább, de még mindig nem érted. Kétségbeesetten próbálsz kiszabadulni a téged fogva tartó szennyből, de nem tudsz, visszatart, beszivárog a ruhád alá, a bőröd alá, beszívja magát a csontjaidba, a zsigereidbe és lassan átveszi feletted az irányítást. Tudatod egyetlen apró még tisztán maradt foltját próbálod elérni, de túl messze van, nem tudsz mozdulni, hogy kinyújtsd a kezed érte. Vége. Semmi nincs csak sötétség, üresség, kétségbeesés és a reménytelenség bűze leng körül. Mégis, hogy süllyedhettél ide?! Mégis, hogy hagyhattad, hogy elméd ellened forduljon és lerántson végeláthatatlan fertőjébe?! Hogy engedhetted ezt?! A hang már tiszta, már tisztán hallod, tisztábban, mint saját lélegzeted, szívdobogásod, remegésed. A te hangod az. Érted szól, érted kiált. Keres, kutat, de nem talál, mert te hagytad, hogy ez a bűzös gödör elnyeljen és lerántson, hogy aztán elemészthessen és lelkeddel megtelve új erőre kapva új áldozat után nézzen. Mégis, hány ember keserves áldozatán át jutott el hozzád, hogy aztán téged is elnyeljen és magába olvasszon a kétségbeesett reménytelenség lénye? Nem akarod tudni, nem számít, csak az, hogy te most örökre, végleg, végérvényesen végzel vele, eltörlöd a föld színéről, hogy soha többet ne árthasson senkinek. Felkiáltasz. Kutató hangod elhallgat és immár a te szádon, a te torkodon, a te szíveden és lelkeden keresztül szól, hangosan, tisztán, élesen, határozottan, bátran. A körülvevő és fogságban tartó sötétség meghasad és lehull, a mocsár apadni kezd, vak szemed fényre talál, béna kezed megmozdul, dermedt lábad megindul az akaratod parancsára. Felnézel a fény felé, oly messze van, de semmi sem állíthat meg. Valamit még mindig görcsösen szorítasz, gyönyörű álmod csont karja, mely lassan elporlad a kezeid közt és porából összeállva új alakot ölt, a régit, amilyen volt, újra tündöklő, fényes és tiszta. Megragadod, nem ereszted és a vágyad szárnyalni kezd a képzeleteddel, elméddel és szíveddel, melyek mind a testedbe vannak gondosan bezárva, de nem fogolyként, hanem a legfontosabb vendégként, barátként. Vágyad felrepít a fénybe és te újra tudatod ura vagy. A kosz, mocsok és szégyen sehol, a reménytelenség széthasadt, nyertél és elméd örömmel hajol meg akaratodnak.

Éles, fájóan erős fény tűz az arcodba. Reggel van vagy inkább délelőtt. Még nem vagy ébren teljesen és érzed, hogy valami ott köröz a levegőben, egy apró nyomasztó érzés. Valami felsejlik egy borzasztó, lidérces álomból mely jó véget ért és egy mondat, Nincs mitől félni. Az álomnak talán vége, de a valóságnak még közel sem és az az érzés csak köröz és köröz és nem hagy nyugodni, majd beléd hasít. Kipattansz az ágyból és a naptárhoz rohansz. A dátum pontos, október 31. De hát az tegnap volt. A telefont is megnézed, október 31. Megcsíped a karod, semmi. Ez nem lehet, hisz mindez tegnap volt. Idegesen állsz a tükör elé, hogy megnézd, hogy a halloweeni sminked igen is rajtad van, hiszen nem mostad le magadról. Felnézel, és nem hiszel a szemednek. A smink rajtad, de a ruhád és arcod koszos. Még egy emlék villan be az álmodból. Kosz, koszos, mocskos, ragacsos, sűrű, nehéz, büdös, REMÉNYTELENSÉG….. ez a Halloween is jól kezdődik, ilyen borzasztó benyomásokkal ébredni, de legalább a hangulat meg van. A napot az estére való készülődéssel töltöd, majd este kilépsz az ajtón, találkozol a barátaiddal, hogy egy kis kopogtatás után bulizni menjetek. Mikor haza érsz, csak bedőlsz az ágyba, és nem sejted, miféle álom vár rád, hogy abból felébredve rájöjj, hogy Halloween reggele van…