Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél

Halloweenkor senki sem fél, minek is félnél, hiszen mindenki ijesztő, furcsa, groteszk lénynek, megcsonkított embernek öltözik. Csontvázak, boszorkányok, zombik, élőholtak, tökkirályok, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, fekete macskák tömkelege jár, hömpölyög az utcán, dörömböl az ajtón, kiált, sikoltozik, hörög, csattog, csikorog, zörög, zajong, gátlástalanul felzavarva, megbolygatva, felrázva az éjszaka csendjét, békéjét és nyugalmát. De nincs mitől félni. Halloween a rémek és szörnyek, a rettegés és sikoly éjszakája. Minden és mindenki rémisztő vagy igyekszik annak lenni. Az ember nyilván megijed vagy legalább meg dicsér egy- egy igazán jól sikerült jelmezt, de tudja, hogy mindez csak móka, hogy kicsit feldobják a hangulatot. Te is tudod, mindenki tudja, nincs mitől félni. Mikor kilépsz az utcára és a barátaiddal karöltve nekivágtok az éjszakának „Csokit vagy csalunk!” – ot kántálva, megtöltésre váró kosarakkal, vödrökkel, zsákokkal, koponyákkal és mi egy- mással vagy épp bevágódsz a kocsiba a barátaid mellé, hogy induljon végre a rém party. Mindenki jól érzi magát, nevet vagy épp zsörtölődik, mert épp megdobálják a házát, mert már elfogyott az édessége vagy nem is volt, a gyerekek összemérik a nehéz munkával összeszedett zsákmányt, elcsalják vagy erővel veszik el egymástól, de senki sem számít rá, hogy valójában ezek az érzelmek mekkora erőket mozgatnak meg, de te is tudod, nincs mitől félni.

Éjjel, mikor teletömött hassal, még a cukortól ébren, de mégis fizikailag fáradtan, hisz egész nap mentél, bedőlsz az ágyba a cukorkaszerzés vagy buli után nem számítasz rá, részeg, ködös agyaddal nem tudod, hogy a java még csak most jön. Hogy azok az erők, amik a nap folyamán elszabadultak még csak most kezdenek el ébredezni, munkálkodni. Bekúsznak a réseken át a házadba, a szobádba, az ágyadba, az álmodba, hogy aztán ott verjenek tanyát és mocskos fészkükből vírusként szabadítsák rád az éj baljós, ragacsos, koszos sötétjét, de te is tudod, nincs mitől félni.

Lassan, de biztosan és könyörtelenül közelednek legféltettebb titkaid, álmaid, vágyaid felé, hogy azokat felbolygassák az engedélyed nélkül, hisz nincs is annál rosszabb, mikor akaratod és tudatod ellenére a fejedben vájkálnak, főleg ilyen mocskos és gonosz szándékkal vezérelt erők, melyek ott hagyják a nyomukat mindenhol amerre csak járnak beszennyezve az elméd. Képzeld el amint legféltettebb vágyad rémálomba, tragédiába és mocsokba fullad, és te nem tudod megmenteni, sőt hosszú, kampós, karmos csontváz ujjaival beléd mar, megragad és magával ránt a mocsokba és te nem tudsz szabadulni, mert nem hiszed, hogy a legszebb vágyad, a legdédelgetettebb álmod teszi ezt, ellened fordul, leránt, lehúz, horgas, csontos tagjaival körül ölel, megfolyt, bezár. Csont kezei a torkodra fonódnak, szorít, nem ereszt, könyörtelen és akaratos, mert a rabja vagy. A rabja saját magadnak a saját álmodnak, amely már nem ereszt. Saját elméd tart fogva és lassú kínhalált tartogat. Fekete, sűrű vízzé válik, ragacsos szurokká és te süllyedsz akár a futóhomokban, nincs kiút, senki nem ment meg, a saját elméd a gyilkosod. De még nincs vége, hisz tudod, nincs mitől félni. Ez az aprócska, rövid, jelentéktelen mondat, mely már fenyegetően visszhangzik a fejedben, csapódik, vergődik ide- oda és nem találja a kiutat, a szád néma marad, a hangod elszáll, nincs, mi szabadjára engedje ezt a mondatot és nincs, ki felszabadítson téged önnön fogságodból. A szégyened, hogy uralmad elveszted elméd fölött, a tudat, hogy tudatod ellened fordult megrémiszt.

Hallasz egy halk, homályos, halvány hangot egy apró sejtést, de nem tudod, hogy ez csak a fenyegető erők által befolyásolt és megtört elméd kétségbeesett képzete, vagy valóban egy reménysugár, ami megment ebből a rémálomból. Megint hallod, most tisztább, de még mindig nem érted. Kétségbeesetten próbálsz kiszabadulni a téged fogva tartó szennyből, de nem tudsz, visszatart, beszivárog a ruhád alá, a bőröd alá, beszívja magát a csontjaidba, a zsigereidbe és lassan átveszi feletted az irányítást. Tudatod egyetlen apró még tisztán maradt foltját próbálod elérni, de túl messze van, nem tudsz mozdulni, hogy kinyújtsd a kezed érte. Vége. Semmi nincs csak sötétség, üresség, kétségbeesés és a reménytelenség bűze leng körül. Mégis, hogy süllyedhettél ide?! Mégis, hogy hagyhattad, hogy elméd ellened forduljon és lerántson végeláthatatlan fertőjébe?! Hogy engedhetted ezt?! A hang már tiszta, már tisztán hallod, tisztábban, mint saját lélegzeted, szívdobogásod, remegésed. A te hangod az. Érted szól, érted kiált. Keres, kutat, de nem talál, mert te hagytad, hogy ez a bűzös gödör elnyeljen és lerántson, hogy aztán elemészthessen és lelkeddel megtelve új erőre kapva új áldozat után nézzen. Mégis, hány ember keserves áldozatán át jutott el hozzád, hogy aztán téged is elnyeljen és magába olvasszon a kétségbeesett reménytelenség lénye? Nem akarod tudni, nem számít, csak az, hogy te most örökre, végleg, végérvényesen végzel vele, eltörlöd a föld színéről, hogy soha többet ne árthasson senkinek. Felkiáltasz. Kutató hangod elhallgat és immár a te szádon, a te torkodon, a te szíveden és lelkeden keresztül szól, hangosan, tisztán, élesen, határozottan, bátran. A körülvevő és fogságban tartó sötétség meghasad és lehull, a mocsár apadni kezd, vak szemed fényre talál, béna kezed megmozdul, dermedt lábad megindul az akaratod parancsára. Felnézel a fény felé, oly messze van, de semmi sem állíthat meg. Valamit még mindig görcsösen szorítasz, gyönyörű álmod csont karja, mely lassan elporlad a kezeid közt és porából összeállva új alakot ölt, a régit, amilyen volt, újra tündöklő, fényes és tiszta. Megragadod, nem ereszted és a vágyad szárnyalni kezd a képzeleteddel, elméddel és szíveddel, melyek mind a testedbe vannak gondosan bezárva, de nem fogolyként, hanem a legfontosabb vendégként, barátként. Vágyad felrepít a fénybe és te újra tudatod ura vagy. A kosz, mocsok és szégyen sehol, a reménytelenség széthasadt, nyertél és elméd örömmel hajol meg akaratodnak.

Éles, fájóan erős fény tűz az arcodba. Reggel van vagy inkább délelőtt. Még nem vagy ébren teljesen és érzed, hogy valami ott köröz a levegőben, egy apró nyomasztó érzés. Valami felsejlik egy borzasztó, lidérces álomból mely jó véget ért és egy mondat, Nincs mitől félni. Az álomnak talán vége, de a valóságnak még közel sem és az az érzés csak köröz és köröz és nem hagy nyugodni, majd beléd hasít. Kipattansz az ágyból és a naptárhoz rohansz. A dátum pontos, október 31. De hát az tegnap volt. A telefont is megnézed, október 31. Megcsíped a karod, semmi. Ez nem lehet, hisz mindez tegnap volt. Idegesen állsz a tükör elé, hogy megnézd, hogy a halloweeni sminked igen is rajtad van, hiszen nem mostad le magadról. Felnézel, és nem hiszel a szemednek. A smink rajtad, de a ruhád és arcod koszos. Még egy emlék villan be az álmodból. Kosz, koszos, mocskos, ragacsos, sűrű, nehéz, büdös, REMÉNYTELENSÉG….. ez a Halloween is jól kezdődik, ilyen borzasztó benyomásokkal ébredni, de legalább a hangulat meg van. A napot az estére való készülődéssel töltöd, majd este kilépsz az ajtón, találkozol a barátaiddal, hogy egy kis kopogtatás után bulizni menjetek. Mikor haza érsz, csak bedőlsz az ágyba, és nem sejted, miféle álom vár rád, hogy abból felébredve rájöjj, hogy Halloween reggele van…